Öt év után a Mátrában: Egy apa és lánya titka a szakadék mélyén
„Apa, mennyi van még hátra?” – kérdezte tőlem Clara, miközben a fák között botladoztunk a Mátra egyik ösvényén. A nap már lemenőben volt, a levegő hűvös, és a térkép, amit a kezemben szorongattam, egyre kevésbé tűnt megbízhatónak. „Már nincs sok, kicsim, mindjárt kiérünk a tisztásra” – hazudtam, mert magam sem tudtam, hol vagyunk. A feleségem, Éva, otthon várt minket Gyöngyösön, és biztos voltam benne, hogy már aggódik. De akkor még nem sejtettem, hogy az a nap lesz az, amely örökre kettétöri a családunkat.
Az egész egy ártatlan kirándulásnak indult. Clara kilencedik születésnapjára ígértem meg, hogy elviszem a hegyekbe, mert mindig is szerette a természetet. Azt mondta, olyan akar lenni, mint a nagyapja, aki erdész volt. Aznap reggel még minden rendben volt: kakaó, szendvicsek, nevetés. Aztán, ahogy egyre beljebb merészkedtünk az erdőbe, a telefon térerője eltűnt, az ösvények összemosódtak, és a térkép is elázott egy hirtelen jött záporban. Mire észbe kaptam, már nem tudtam, merre járunk.
Clara egyre fáradtabb lett, de próbáltam tartani benne a lelket. „Apa, félek” – suttogta, miközben egy kidőlt fa mellett pihentünk. „Ne félj, itt vagyok, nem lesz semmi baj” – mondtam, de a hangom remegett. Az erdő sötétje lassan körénk zárult, és a madarak is elhallgattak. Aztán, ahogy tovább indultunk, egyszer csak megcsúsztam egy mohás kövön, és magammal rántottam Clarát is. Egy szűk szakadékba zuhantunk, ahol a világ minden fénye eltűnt.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem. A lábam fájt, alig bírtam mozdulni. Clara mellettem feküdt, sírt, de élve volt. „Apa, mi lesz most?” – kérdezte. „Ki kell jutnunk innen, kicsim” – próbáltam erősnek tűnni, de a remény egyre halványabb lett. A szakadék mélye hideg volt és nyirkos, a telefon teljesen tönkrement. Kiabáltam, hátha valaki meghall, de csak a visszhang válaszolt.
Az első éjszaka volt a legnehezebb. Clara reszketett, én a kabátomat ráterítettem, magamnak csak egy vékony pulóver maradt. Az éhség és a szomjúság lassan gyötört minket, de a legrosszabb a tehetetlenség volt. „Miért nem jön senki?” – zokogta Clara. „Biztos keresnek minket” – próbáltam nyugtatni, de magam sem hittem benne. A gondolataim Éva körül forogtak: vajon mit érez most? Vajon hisz még abban, hogy élünk?
A napok összefolytak. A szakadék falán néha lecsorgott egy kis víz, abból ittunk. A hátizsákban maradt egy fél szendvics, azt elosztottuk. Clara egyre gyengébb lett, néha már csak suttogni tudott. „Apa, ugye nem hagysz itt?” – kérdezte egyszer. „Soha, kicsim, együtt vagyunk ebben” – feleltem, és közben a könnyeimet nyeltem.
A remény lassan kihunyt. Egyik nap, amikor Clara már alig volt magánál, hallottam, hogy valaki a közelben kiabál. Minden erőmet összeszedve ordítottam vissza, de a hangom elhalt a sziklák között. Aznap este Clara elaludt a karomban, és én csak néztem az arcát, ahogy a holdfény halványan megvilágította. „Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megvédeni” – suttogtam neki, de ő már nem hallotta.
A következő napokban már csak a túlélés ösztöne tartott életben. Nem tudom, mennyi idő telt el, talán napok, talán hetek. A testem legyengült, az elme játéka lett a valóság. Néha azt hittem, Éva hangját hallom, ahogy hívogat, néha Clara nevetését. De csak a csend volt, és a hideg.
Aztán, egyszer csak, öt évvel később, két fiatal túrázó bukkant ránk. A szakadék szélénél egy fénycsíkot láttam, és hallottam, ahogy valaki magyarul beszél: „Nézd, ott lent valami van!” A hangok valóságosak voltak, és a remény újra fellobbant. A mentők hamarosan leereszkedtek, és kiemeltek minket – vagyis, ami maradt belőlünk. Clara már nem élt, de én még lélegeztem. Az újságok tele lettek a történetünkkel, mindenki találgatott, mi történt velünk. Éva a kórházi ágyam mellett ült, és csak annyit mondott: „Miért nem jöttél haza?”
Most, öt évvel később, amikor mindenki tudni akarja az igazságot, csak egy kérdés maradt bennem: vajon lehet-e valaha megbocsátani magamnak, hogy elvesztettem a lányomat? És ti, mit tennétek a helyemben, ha egyetlen döntésen múlna minden?