Váratlan vendégek – Fiam öröme, az én aggodalmam: egy csábító „striga” árnyékában

– Máté, ne hagyd ott a cipődet a folyosón, most takarítottam fel! – kiáltottam ki a konyhából, miközben a húsleves fortyogott a tűzhelyen, és a szívem egyszerre dobbant örömtől és idegességtől. Az ablakon át láttam, ahogy a fiam, az én egyetlenem, a fővárosi életből hazatérve, egy idegen lánnyal az oldalán lépett be a kapun. A lány, akit csak „strigának” neveztem magamban, mintha minden mozdulatával el akarta volna bűvölni a fiamat – és talán az egész családot is.

Nem tudom, miért ragadt rá ez a név. Talán mert túl harsány volt, túl magabiztos, túl idegen. A haja vörösen lobogott, a szemei csillogtak, és úgy nevetett, mintha mindenki más csak statiszta lenne az ő életében. Máté pedig… hát, ő csak nézett rá, mintha a világ összes titka ott lenne abban a mosolyban.

– Anya, bemutatom Petrát – mondta Máté, miközben a lány kezet nyújtott.

– Jó napot kívánok, örülök, hogy végre megismerhetem – mondta Petra, és olyan erősen szorította meg a kezem, hogy majdnem felszisszentem.

– Hát, én is… – válaszoltam, de a hangomban több volt a gyanakvás, mint az öröm.

A nappaliban már ott ült a férjem, Laci, aki csak bólintott, és visszafordult a tévéhez. Neki mindegy volt, ki jön, ki megy, amíg a vacsora az asztalon van, és a Fradi meccs megy a tévében.

– Anyu, hoztunk egy kis süteményt is, meg bort, meg… – kezdte Máté, de közbevágott Petra: – És egy kis meglepetést is!

A szívem összeszorult. Nem szeretem a meglepetéseket. Főleg nem, ha a fiam hozza őket egy ilyen lánnyal.

– Majd meglátjuk, mennyire lesz az örömömre – mondtam, és próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy a szám széle rángatózik.

A vacsora előtti készülődésben minden idegszálam pattanásig feszült. Petra mindenbe beleszólt, mindent meg akart csinálni helyettem. – Hagyja csak, Erzsi néni, én megterítek! – mondta, és már pakolta is ki a legszebb tányérokat, amiket csak ünnepekkor szoktunk elővenni.

– Azokat hagyd csak, majd én… – próbáltam tiltakozni, de Laci közbevágott: – Ugyan már, hadd csinálja! Legalább nem neked kell hajolgatni.

Máté csak mosolygott, mintha minden rendben lenne. De én láttam, hogy valami nincs rendben. A fiam nem ilyen volt. Régen mindig megkérdezte, segíthet-e, most meg csak állt, és nézte, ahogy a „striga” mindent a feje tetejére állít.

A vacsora alatt Petra mindenkit elbűvölt. A szomszéd Marika néni is átjött, mert hallotta, hogy vendégek vannak. – Jaj, de csinos ez a lány! – lelkendezett, mire én csak összeszorítottam a fogam.

– És mivel foglalkozol, drága? – kérdezte Marika néni.

– Marketinges vagyok egy budapesti cégnél – felelte Petra, és úgy mondta, mintha legalábbis miniszter lenne.

– Az én időmben ilyen szakma nem is volt – jegyezte meg Laci, mire mindenki nevetett, csak én nem.

A vacsora után Petra felajánlotta, hogy elmosogat. – Nem kell, majd én – mondtam, de már ott állt a mosogatónál, és úgy csilingelt a hangja, hogy a poharak is belerezegtek.

– Anyu, hadd segítsen már! – szólt rám Máté, és én éreztem, hogy valami végleg megváltozott.

Az este végén, amikor mindenki elcsendesedett, és csak a konyhában motoszkáltam, Máté bejött utánam.

– Anya, mi bajod van? – kérdezte halkan.

– Semmi, csak fáradt vagyok – hazudtam.

– Tudom, hogy nem szereted Petrát, de ő tényleg jó ember. Szeretem őt.

– Szereted? – kérdeztem vissza, és a hangom remegett. – Egy éve ismered, és már szereted?

– Igen. És… – elhallgatott, majd folytatta: – Megkértem a kezét.

A világ megállt. A kés kiesett a kezemből, és csak néztem a fiamat, aki már nem volt gyerek.

– Megkérted? – suttogtam. – És ő igent mondott?

– Igen. És szeretném, ha örülnél velünk.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam, és éreztem, hogy a könnyek fojtogatják a torkomat.

Az éjszaka alig aludtam. Forgolódtam, a plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hol rontottam el. Miért nem tudom elfogadni a fiam választását? Miért érzem úgy, hogy elveszítem őt?

Másnap reggel a ház tele volt vendégekkel. Jöttek a rokonok, a szomszédok, mindenki gratulált, csak én nem tudtam mosolyogni. Aztán megjelent a falu „boszorkánya”, Ilonka néni, aki mindig mindent tudott.

– Na, Erzsi, most már lesz unoka is? – kérdezte kacsintva.

– Majd meglátjuk – feleltem, és próbáltam elrejteni a féltékenységemet.

A nap végén, amikor mindenki elment, Petra odajött hozzám.

– Erzsi néni, tudom, hogy nem vagyok az, akit elképzelt a fiának. De szeretem Mátét, és mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem.

Néztem rá, és először láttam benne az embert, nem csak a „strigát”. Talán tényleg szereti a fiamat. Talán csak én félek attól, hogy már nem én vagyok a legfontosabb Máté életében.

Azóta is sokszor gondolkodom ezen. Vajon minden anya így érzi, amikor a fia felnő, és más nőt választ maga mellé? Vajon képes leszek valaha elfogadni Petrát, vagy örökre a „striga” marad számomra?

Ti mit tennétek a helyemben? El tudnátok engedni a fiatokat, vagy harcolnátok érte, még ha ezzel mindent elveszítenétek is?