Hatvanöt éves vagyok, Mária, és most először érzem, hogy nem tudom, ki vagyok. Egyedül maradtam a családi házban, ahol minden fal emlékeket suttog, miközben a gyerekeim elidegenedtek tőlem. Ez az én történetem arról, hogyan próbálom megtalálni önmagam a családi konfliktusok és az üres fészek fájdalma közepette.
Hatvanévesen azt hittem, végre boldog lehetek, de a csalódás és a családi viszályok mindent felforgattak. A történetem arról szól, hogyan próbáltam reményt találni a romok között, miközben szembe kellett néznem önmagammal és a múltammal. Vajon lehet-e igazán újrakezdeni, ha az ember már mindent elveszített?
Hatvanévesen, amikor a gyerekeink már mind kirepültek, rá kellett döbbennem, hogy az anyaságom szerepe megváltozott. Férjemmel, Bélával együtt próbáljuk feldolgozni a magányt, miközben a múlt emlékei és a jelen bizonytalansága között vergődünk. Vajon képesek vagyunk új értelmet találni az életünkben, amikor már senki sem szorul ránk?
Egyedül ülök a nappalimban, miközben a gyerekeim arról vitatkoznak, hogy eladnák a lakásomat és beköltöztetnének egy idősek otthonába. A szívem szakad meg, mert nem akarom elveszíteni a mindennapi kapcsolatot az unokáimmal, és nem érzem magam tehernek. Vajon tényleg csak a pénz számít, vagy elfelejtették, mennyit jelentek még nekik?
