Életem legnehezebb döntése egy tavaszi napon kísért vissza, amikor szembe kellett néznem azzal, amit éveken át eltemettem magamban. Egyetlen találkozás a múltammal mindent felforgatott, és rájöttem, hogy a szeretet nem jog, hanem ajándék. Vajon lehet-e bocsánatot nyerni, ha egyszer már mindent elveszítettünk?
Egy fárasztó nap végén a fiam olyan kérdést tett fel, ami megrengette az egész családunkat. Az évekig elfojtott feszültségek, az anyósommal való bonyolult viszony, és a saját anyaságom iránti bizonytalanság mind felszínre törtek. Ez az én történetem arról, hogyan próbáltam megtalálni önmagam és a helyemet a családban, miközben minden darabokra hullani látszott.
Az apám temetése után, egy szürke budapesti estén, anyámmal szemben ülve próbáltam összerakni mindazt, amit sosem mondtunk ki egymásnak. A gyerekkori leveleim, amiket magamnak írtam, újra felszakították a régi sebeket – a hiányt, az elhallgatott fájdalmakat, a csalódást. Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani annak, aki sosem volt igazán jelen az életünkben, vagy örökre csak csendben hordozzuk a törött szavakat?
Egy 67 éves nő vagyok, akit saját gyermekei elfordultak tőle, és a magány sötétjében csak az imádság és a hit adott erőt. A történetem arról szól, hogyan találtam meg önmagam és a békét Istenben, miközben mindenki más hátat fordított nekem. A fájdalom, a remény és a megbocsátás útján jártam végig, hogy újra hinni tudjak az életben.
Egy esős, őszi este, amikor apám hangja ismét betöltötte a lakást, úgy éreztem, minden darabokra hullik körülöttem. A családi veszekedések, a kimondatlan sérelmek és a reménytelenség közepette csak Istenhez tudtam fordulni. Ez a történet arról szól, hogyan találtam békét és megbocsátást a hit és az ima erejével, amikor minden más kudarcot vallott.
