Mindig azt hittem, hogy a családom állandó társaságom lesz az időskoromban. Csak néhány kilométerre élünk egymástól, sosem gondoltam volna, hogy ennyire egyedül fogom érezni magam. Annak ellenére, hogy próbáltam kapcsolatban maradni, a köztünk lévő távolság egyre nőtt, és magányosan kellett szembenéznem az öregkorral.
Évekig éltem magányosan, családom távolságtartó és érdektelen volt. De amikor hírek terjedtek a végrendeletemről, megjelentek az ajtómban, készen arra, hogy megszerezzék, amit jogosan az övéknek hittek. Hirtelen érdeklődésük felfedte valódi szándékaikat, csalódottan és magányosan hagyva engem.
„72 évesen egy élettel teli városban találom magam egyedül. Gyermekeimnek megvan a saját életük, és próbálkozásaim a kapcsolatok újraélesztésére udvarias távolságtartással találkoztak. A nappalok hosszúra nyúlnak, az éjszakák még hosszabbak, miközben értelmet keresek a magány új fejezetében.”
„72 évesen egyedül próbálom megérteni az öregedés bonyodalmait. Annak ellenére, hogy kértem, hogy a családommal élhessek, az ajtóik zárva maradnak. Az elszigeteltség egy nyüzsgő városban nyomasztó, és bizonytalanná teszi a jövőt…”
