A darvak és a hajók az égen – Judit története a hűségről, áldozatról és újrakezdésről

– Judit! Azonnal kelj fel, mindjárt itt lesznek a fodrászok! – hallottam anyám rekedt hangját az ajtó mögül. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A plafonon lassan úszó árnyékokat néztem, mintha darvak és hajók vándorolnának az égen. Milyen furcsa: ma van az esküvőm napja, és én csak menekülni akarok.

A fehér ruha ott lógott a szekrény ajtaján. Túl hosszú volt, túl idegen. Amikor először felpróbáltam, még azt hittem, boldog leszek. Akkor még nem tudtam, hogy az élet nem ad második esélyt – vagy csak nagyon ritkán.

Anyám benyitott. Sovány volt, sápadt, a kemoterápia minden erejét elvette. Mégis mosolygott rám.

– Kislányom, ma új élet kezdődik neked. – A hangja remegett.

Nem tudtam ránézni. A tükörben csak egy idegent láttam: karikás szemek, összeszorított ajkak. Aztán hirtelen kitört belőlem:

– Anya, én nem tudom ezt megtenni! Nem tudom elvenni Gábort! – sírtam fel.

Anyám leült mellém az ágyra. Megfogta a kezem.

– Judit, Gábor jó ember. Mindent megtett értünk. Ha ő nincs… – elakadt a hangja. – Nem tudtuk volna kifizetni a kezelésemet. Ő fizette ki az összes gyógyszert, még azt is elintézte, hogy bekerüljek a Szent Lászlóba. Gondolj bele…

– Tudom! – vágtam közbe kétségbeesetten. – De én nem szeretem őt! Nem úgy… Nem úgy, ahogy Balázst szerettem.

Anyám arca megkeményedett.

– Balázs eltűnt. Már két éve semmi hír róla. Elment dolgozni Németországba, aztán… se kép, se hang. Lehet, hogy már sosem jön vissza.

– De mi van, ha mégis? Mi van, ha egyszer csak becsönget? Mit mondok neki? Hogy férjnél vagyok? Hogy elárultam azt az ígéretet, amit neki tettem?

Anyám szeme megtelt könnyel.

– Kislányom… Az élet nem mese. Néha választani kell: család vagy szerelem. Én csak azt akarom, hogy boldog légy… és hogy ne maradj egyedül.

A szobában csend lett. Hallottam, ahogy a házban sertepertélnek: Gábor anyja már a konyhában dirigált, apám idegesen telefonált valakivel.

Aztán bejött Zsófi, a húgom is.

– Judit, ne csináld ezt magaddal! – suttogta. – Gábor szeret téged. És ha Balázs tényleg szeretett volna, nem hagy itt így…

– Nem érted! – kiáltottam rá. – Balázs nem hagyott el! Elment pénzt keresni, hogy egyszer majd legyen közös lakásunk! Csak… csak valami történt vele…

Zsófi vállat vont.

– Lehet. De lehet, hogy csak te nem akarsz továbblépni.

Kimentek mindketten. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a ruhával.

Mit tegyek? Gábor tényleg mindent megtett értünk. Amikor anyám rosszul lett tavaly télen, ő vitt be minket az ügyeletre. Ő fizette ki az adósságainkat is. Mindenki azt mondja: ilyen férfit nem lehet visszautasítani.

De amikor megcsókolt… mindig fázni kezdtem belülről. Balázs ölelése hiányzott: az a meleg, biztonságos érzés.

Az órára néztem: tíz perc múlva indulni kellene a templomba.

Aztán csörgött a telefonom. Ismeretlen szám.

– Halló?

Csend. Majd egy rekedt férfihang:

– Judit? Én vagyok… Balázs.

A világ megállt egy pillanatra.

– Hol vagy? Mi történt veled? – hadartam könnyek között.

– Ne most… csak annyit mondok: élek. És szeretlek. De most nem tudok visszajönni… még nem…

A vonal megszakadt.

Zokogva rogytam le az ágyra. Anyám berohant.

– Mi történt?

– Balázs… él… de nem jön vissza…

Anyám átölelt.

– Akkor most már tudod, mit kell tenned.

Felnéztem rá.

– Nem tudom… Nem tudom elengedni őt… De azt sem tudom elvenni Gábort hazugságban.

Anyám halkan sírt mellettem.

Aztán Gábor lépett be az ajtón. Elegáns öltönyben állt ott, kezében virágcsokorral.

– Judit… minden rendben? Már mindenki vár rád…

Felálltam. Ránéztem: olyan tiszta volt a tekintete, olyan őszinte.

– Gábor… beszélnünk kell.

Leültünk egymással szemben.

– Én… hálás vagyok neked mindenért – kezdtem remegő hangon. – De nem tudok úgy hozzád menni feleségül, hogy közben mást szeretek…

Gábor arca megfeszült.

– Tudtam – mondta halkan. – Mindig is tudtam. De reméltem, hogy majd megszeretsz idővel…

– Sajnálom…

Felállt és kiment szó nélkül.

A házban kitört a káosz: anyám zokogott, apám ordított velem:

– Mit képzelsz magadról? Tönkreteszed az egész családot! Ki fogja fizetni anyád kezelését? Honnan lesz pénzünk?

Zsófi is sírt:

– Mi lesz most velünk?

Éreztem mindenki haragját és csalódottságát magamon. De először éreztem azt is: végre önmagam vagyok.

Kimentem az udvarra. A napfényben tényleg darvak és hajók úsztak az égen – vagy csak én képzeltem így?

Aznap este egyedül ültem le anyám ágya mellé.

– Haragszol rám? – kérdeztem halkan.

Anyám sokáig hallgatott.

– Nem haragszom… csak félek. Mi lesz velünk? Mi lesz veled?

Megfogtam a kezét.

– Nem tudom… De legalább tiszta szívvel nézek tükörbe holnap reggel.

Anyám elmosolyodott könnyek között.

Azóta eltelt két év. Anyám állapota hol jobb, hol rosszabb lett; Gábor új életet kezdett mással; Zsófi is megbékélt velem lassan. Balázsról soha többé nem hallottam semmit – de már nem várok rá görcsösen.

Most már tudom: néha a legnehezebb út vezet oda, ahol önmagunk lehetünk igazán.

Vajon ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri feladni mindent egy elveszett szerelemért – vagy inkább kötelességből kellene élni? Várom a gondolataitokat.