Anyám és a férjem között: Egy vasárnapi ebéd árnyékában

– Nem megyek, Zsófi. Ezt most komolyan mondom – Gábor hangja keményen csendül a konyhában, miközben a kávéfőző kattogása szinte elnyomja a szavait. Megállok az ajtóban, kezemben a vasárnapi süteményes tálcával, amit anyámnak sütöttem. A szívem összeszorul.

– Miért nem? – kérdezem halkan, de érzem, hogy a hangom remeg. – Tudod, hogy mennyit jelentene neki. Már napok óta készül rá.

Gábor a szemembe néz, és látom benne azt a fáradt, makacs villanást, amit az utóbbi időben egyre gyakrabban. – Zsófi, minden alkalommal ugyanaz van. Anyád beszól, hogy miért nincs még gyerekünk, hogy miért dolgozol annyit, hogy én miért nem keresek többet. Elegem van ebből. Nem akarok megint ott ülni, mint egy iskolás gyerek, akit feleltetnek.

Leülök a konyhaasztalhoz. A süteményes tálca megremeg a kezemben. Eszembe jutnak az előző vasárnapok: anyám éles megjegyzései, Gábor összeszorított ajka, az én kínos mosolyom. De hát ez csak egy ebéd… vagy mégsem?

– Próbálj meg vele beszélni – suttogom. – Mondd el neki, hogy bántanak ezek a dolgok.

Gábor felnevet, de nincs benne vidámság. – Zsófi, te is tudod, hogy nem hallgatna rám. Mindig mindent jobban tud. És te… te mindig csak bólogatsz neki.

Ez fáj. Tudom, hogy igaza van. Gyerekkorom óta anyám árnyékában élek. Ő volt az erős nő, aki mindent kézben tartott, aki egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Katát. Apám régen elment – sosem beszélünk róla –, és anyám azóta is úgy viselkedik, mintha neki mindig igaza lenne.

– Nem akarok választani kettőtök között – mondom halkan.

– Pedig úgy érzem, muszáj lesz – feleli Gábor.

A nap további része csendben telik. Gábor elmegy futni, én pedig bámulom a süteményt. Felhívom Katát.

– Szia, Kata! Te jössz ma anyához?

– Persze – mondja fáradtan. – De ne várj csodát. Ma is biztos lesz valami beszólása. Tegnap is rám szólt, hogy minek festetem ilyen vörösre a hajam.

Elnevetem magam, de inkább sírnék. – Gábor nem akar jönni.

– Megértem – mondja Kata halkan. – Néha én sem akarok.

A délután lassan telik. Anyám többször is ír üzenetet: „Ugye jöttök? Már fő a húsleves!” „Remélem, Gábor is jön!” Nem válaszolok rögtön.

Este hatra megyek át hozzá egyedül. Az ajtóban már vár.

– Hol van Gábor? – kérdezi rögtön.

– Fáradt volt… – kezdeném, de félbeszakít.

– Mindig fáradt! Nem csoda, ha így sosem lesz unokám! – csattan fel.

Érzem, ahogy elönt a düh és a szégyen egyszerre. – Anya, kérlek…

– Mit kérsz? Hogy ne mondjam el az igazat? Hogy ne aggódjak érted? Én csak jót akarok!

Leülök az asztalhoz, és próbálok nyugodt maradni. Kata is ott ül már, csendben kanalazza a levest.

– Anya, Gábornak rosszul esnek ezek a megjegyzések – mondom végül halkan.

Anyám rám néz, szeme szikrázik. – Akkor mondja meg ő! Ne neked kelljen mindig mentegetni!

Kata közbeszól: – Anya, tényleg túlzásba viszed néha…

Anyám feláll az asztaltól. – Én csak azt szeretném, ha boldogok lennétek! De ha nem lehet veletek beszélni…

A vacsora csendben telik tovább. Hazafelé menet sírok az autóban. Otthon Gábor vár rám.

– Hogy ment? – kérdezi halkan.

– Ugyanúgy… – sóhajtok.

Leül mellém a kanapéra. – Zsófi… én szeretlek téged. De nem tudok mindig harcolni veled és anyáddal is egyszerre.

Ránézek. Látom rajta a fáradtságot és a szeretetet is.

– Mit csináljak? – kérdezem tőle és magamtól is. – Hogyan lehet két ember között élni úgy, hogy egyiküket sem akarod elveszíteni?

Talán nincs jó válasz erre… Vagy ti mit tennétek az én helyemben?