„Fiam, vár rád az otthon. De kérlek, gondoskodj a beteg nővéredről. Nem hagyhatod magára.” – Egy magyar család titkai és bűnei
– Fiam, vár rád az otthon. De kérlek… gondoskodj a beteg nővéredről. Nem hagyhatod magára. – Anyám hangja alig volt több suttogásnál, mégis úgy vágott belém, mint a kés. A kórházi szoba neonfénye kegyetlenül világította meg az arcát: beesett orcák, sápadt bőr, szemében mégis ott égett valami utolsó, makacs remény.
Ott álltam az ágya mellett, kezemet görcsösen szorította. A nővérem, Zsuzsa, a sarokban ült egy kopott széken, ölében rongybaba, amit gyerekkora óta hurcolt magával. Negyvenhárom éves volt, de a világot még mindig egy kisgyerek szemével nézte. Néha dúdolt magának, néha csak bámult ki az ablakon, mintha várna valakit, aki sosem jön el.
– Anya… – kezdtem halkan, de ő rám nézett, és tudtam: nincs menekvés. – Megígérem.
Aztán elment. Egyedül maradtam Zsuzsával és a kimondatlan ígérettel.
Aznap este hazamentem a saját családomhoz – feleségemhez, Mónikához és két kamasz fiamhoz, Gergőhöz és Ádámhoz. A vacsoraasztalnál Mónika már tudta: anyám haldoklik, Zsuzsa pedig rám marad.
– Ne mondd, hogy hozzánk költözik! – csattant fel Mónika, ahogy letettem a villát. – Itt nincs hely még egy embernek! És főleg nem neki…
– Mónika…
– Ne! Ezt nem vállalom! Nézd meg magad: egész nap dolgozol, este is csak a telefonodat nyomkodod! Ki fogja gondozni? Én? A fiúk? Nem vagyunk szociális otthon!
A fiúk hallgattak. Gergő lesütötte a szemét, Ádám csak vállat vont.
– Megígértem anyának – mondtam végül. – Nincs másom rajtatok kívül.
Mónika felállt az asztaltól. – Akkor döntsd el: ő vagy mi.
Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, hallgattam Mónika egyenletes légzését. Vajon tényleg választanom kell? Vajon tényleg ennyire kegyetlen az élet?
Anyám halála után minden gyorsan történt. Az ügyvéd felhívott: anyám rám hagyta a családi házat Kispesten, Zsuzsára pedig egy régi panellakást Újpesten. „Ha gondoskodsz róla, minden rendben lesz” – mondta az ügyvéd. „De ha nem… nos, az élet néha visszaüt.”
Zsuzsa néhány hétig nálunk lakott. Eleinte csendben volt, csak néha sírdogált éjszaka. Mónika kerülte őt, a fiúk is inkább a szobájukba zárkóztak. Egy este Mónika kiborult:
– Nem bírom tovább! Ma is összepiszkolta a fürdőt! A fiúk szégyellik magukat miatta az iskolában! Mit akarsz még? Hogy tönkremenjünk mindannyian?
– Próbálok mindent megoldani… – motyogtam.
– Oldd meg gyorsan! Vagy én megyek el!
Másnap reggel Zsuzsa eltűnt. A lakás üres volt nélküle. A babája ott hevert az előszobában.
– Hol van Zsuzsa? – kérdeztem Mónikát.
– Nem tudom – vont vállat. – Talán visszament anyád házába.
Két nap múlva megtaláltam Zsuzsát Kispesten, anyánk régi házában. Az ablakból nézett ki rám, mint egy kísértet.
– Eljössz velem? – kérdeztem halkan.
– Itt jó… itt van anya… – suttogta.
Nem tudtam mit tenni. Végül beadtam őt egy bentlakásos otthonba Soroksáron. Drága volt, de legalább biztonságban tudtam.
Mónika megkönnyebbült. A fiúk is felszabadultak. Én viszont minden este bámultam a telefonomat: hívott-e valaki az otthonból? Történt-e valami?
Egy év telt el így. Zsuzsa állapota romlott: már nem ismert meg senkit, csak néha dúdolta ugyanazt a gyerekdalt.
Egyik este felhívott az otthon vezetője:
– Sándor úr… Zsuzsa nővér meghalt ma hajnalban.
Letettem a telefont. Nem sírtam. Csak ültem a sötétben.
A temetésen alig voltunk páran: én, Mónika (kényszeredetten), két idős rokon és az otthon egyik ápolója.
A sírnál állva anyám hangja csengett a fülemben: „Nem hagyhatod magára…”
Hazafelé menet Mónika megszorította a kezemet:
– Most már minden rendben lesz…
De nem lett rendben semmi.
Az évek teltek. A fiúk felnőttek, elköltöztek. Mónikával egyre kevesebbet beszéltünk egymással. A ház üres lett körülöttem.
Egy este elővettem Zsuzsa babáját egy dobozból. Megszorítottam, mintha visszahozhatnék valamit abból a világból, amit elvesztettem.
Most itt ülök a sötétben, és csak egy kérdés maradt bennem:
Vajon tényleg mindent megtettem? Vagy csak magamat mentettem meg – és ezzel mindent elvesztettem?
Ti mit tettetek volna a helyemben?