Maradék idő: Egy elkerülés története a tisztelet hiányában

– Már megint itt vagy? – kérdezte Zsuzsa, a kolléganőm, miközben a kabátját vette fel. Az óra este fél kilencet mutatott, az irodában már csak ketten maradtunk. – Miért nem mész haza, Anna?

Egy pillanatra megálltam a gépelésben. A monitor fénye kékes árnyékot vetett az arcomra. – Még be kell fejeznem ezt a jelentést – hazudtam. Valójában már rég kész voltam vele. Csak nem akartam hazamenni.

Zsuzsa nem szólt semmit, csak egy pillanatig nézett rám, aztán elment. Amint becsukódott mögötte az ajtó, mély levegőt vettem. Az irodai csendben minden gondolatom hangosabbnak tűnt.

Otthon Gábor várt. Vagyis inkább: otthon Gábor volt. Már évek óta nem várt rám igazán. Amikor hazaértem, általában a tévé előtt ült, sörrel a kezében, és még csak fel sem nézett, amikor beléptem.

– Megint túlóráztál? – kérdezte egyszerűen, amikor végül hazaértem.

– Igen, sok volt a munka – válaszoltam fáradtan.

– Persze – mondta gúnyosan. – Biztos vagyok benne, hogy nélküled összeomlana az egész cég.

A hangjában ott volt az a régi keserűség, amit már megszoktam. Régen még próbáltam magyarázkodni, de mostanra már csak csendben levettem a kabátomat és bementem a hálóba.

Az ágy szélén ülve néztem a kezeimet. Vajon mikor lett ilyen idegen ez az egész? Mikor lett Gáborból valaki, aki csak bántani tud? És én mikor adtam fel azt, hogy változtassak?

Másnap reggel korán keltem. Gábor már elment dolgozni. A konyhában üres bögrék és morzsák fogadtak. Gyorsan összepakoltam, mintha ezzel rendet tehetnék az életemben is.

A munkahelyemen mindenki hozzám fordult segítségért. – Anna, tudnál segíteni ebben? Anna, ráérsz egy gyors megbeszélésre? – És én mindig igent mondtam. Itt legalább hasznosnak éreztem magam.

Egyik este Zsuzsa leült mellém egy kávéval.

– Miért csinálod ezt magaddal? – kérdezte halkan.

– Mit? – próbáltam elviccelni.

– Hogy mindig itt vagy. Hogy mindenkinek segítesz, csak magadnak nem.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem a kávémat.

– Tudod – folytatta –, egyszer én is így voltam. Azt hittem, ha elég sokat dolgozom, majd minden jobb lesz otthon is. De nem lett. Csak egyre rosszabb lett.

Hazafelé menet Zsuzsa szavai visszhangoztak bennem. Vajon tényleg csak menekülök? És ha igen, meddig lehet ezt csinálni?

Aznap este Gábor már otthon volt, amikor hazaértem. A nappaliban ült, és valami focimeccset nézett.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.

– Dolgoztam – feleltem halkan.

– Persze – mondta ismét ugyanazzal a gúnnyal.

Valami eltört bennem. – Miért beszélsz így velem? – kérdeztem remegő hangon.

Végre rám nézett. – Mert elegem van abból, hogy sosem vagy itthon. Mintha már nem is érdekelne ez az egész házasság.

– És téged érdekel? – vágtam vissza dühösen. – Mikor mondtad utoljára, hogy szeretsz? Mikor kérdezted meg, hogy vagyok?

Csend lett. Gábor visszafordult a tévéhez.

Aznap este sírva aludtam el. Reggel úgy keltem fel, mintha semmi sem történt volna. De belül már tudtam: valaminek változnia kell.

A következő hetekben még többet dolgoztam. Már nem is próbáltam korán hazaérni. Egyik este azonban Zsuzsa megállított az ajtóban.

– Anna, ez így nem mehet tovább – mondta határozottan. – Nem menekülhetsz örökké.

Hazamentem, és leültem Gáborral beszélgetni. Elmondtam neki mindent: hogy mennyire magányos vagyok mellette, hogy mennyire fáj a közönye és a gúnyolódása.

Sokáig hallgatott. Aztán csak annyit mondott:

– Nem tudom, hogyan jutottunk idáig.

Éreztem, hogy ez nem megoldás, de legalább kimondtuk végre az igazat.

Azóta próbálunk beszélgetni. Néha sikerül, néha nem. De legalább már nem menekülök annyira a munkába. Próbálom megtalálni önmagamat is ebben az egészben.

Vajon hányan élnek így mellettünk csendben? Hányan menekülnek inkább a munkába vagy máshová, mert otthon már nem találják meg azt a tiszteletet és szeretetet, amire vágynak? Ti mit tennétek a helyemben?