Kölcsön a Apósomtól: Egy Döntés, Amit Mindörökké Megbántam

– Hát, Laci, azt hittem, férfi vagy – csattant fel az apósom, amikor először szóba hoztam a kölcsönt. A konyhában ültünk, a régi, nyikorgó széken, és a plafonon lógó neonfény vibrált felettünk. A feleségem, Zsuzsa, csak némán nézett rám, az ujjai idegesen doboltak az asztalon. A gyomrom görcsben volt, de nem volt más választásom. Az autóm lerobbant, a munkahelyemen leépítések voltak, és a lakáshitelt is fizetni kellett. Nem akartam ide jutni, de úgy éreztem, nincs más kiút.

– Nem arról van szó, hogy nem vagyok férfi – próbáltam magyarázkodni –, csak most egy kicsit beszorultunk. Ha tudnál segíteni… visszaadom, amint tudom.

Az apósom, István, végigmért. Mindig is szigorú ember volt, de most mintha különösen hideg lett volna a tekintete. – Tudod, Laci, én sosem kértem kölcsön senkitől. Mindig megoldottam magam. De hát te tudod…

A pénzt végül odaadták. Zsuzsa próbált oldani a hangulaton, de éreztem, hogy valami megtört köztünk. Attól a naptól kezdve minden vasárnapi ebéd más lett. István minden mondatában ott bujkált a gúny: – Hogy állunk a törlesztéssel? – kérdezte félhangosan, miközben kanalazta a húslevest. A többiek zavartan hallgattak.

A legrosszabb az volt, amikor a gyerekeim is észrevették. A fiam, Marci egyszer megkérdezte: – Apa, miért haragszik rád nagypapa? – Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit feleltem: – Néha a felnőttek is hibáznak.

A munkahelyemen végül sikerült újra elhelyezkednem, de a pénz lassan jött vissza. Minden hónapban félretettem valamennyit, hogy törlesszem az adósságot. De István sosem felejtett. Egy alkalommal, amikor egy új kabátban jelentem meg náluk, csak ennyit mondott: – Látom, már futja új ruhára is.

Zsuzsa egyre feszültebb lett. – Miért nem beszélsz vele? – kérdezte egyik este. – Mondd el neki, hogy mennyire bánt ez az egész!

– Mit mondjak? Hogy megalázva érzem magam? Hogy minden alkalommal összeszorul a gyomrom, amikor meglátom? – fakadtam ki.

Aztán jött a karácsony. Mindenki ott volt: Zsuzsa testvére, András is a családjával. István nagy hangon mesélte el mindenkinek, hogy „bezzeg az ő idejében” nem volt divat kölcsönkérni. Éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik.

Végül egy este összeszedtem magam. Felhívtam Istvánt és elmondtam neki mindent: hogy mennyire megalázónak érzem ezt az egészet, hogy mennyire szeretném visszakapni a tiszteletét. Hosszú csend volt a vonalban.

– Laci – mondta végül –, én csak azt akarom, hogy megtanuld: az életben mindennek ára van.

Azóta sem lett jobb. Visszafizettem minden fillért, de valami végleg eltört köztünk. Zsuzsa próbálja menteni a helyzetet, de már nem ugyanazok a vasárnapok.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ekkora bűn segítséget kérni? Vagy csak rossz embertől kértem? Ti mit tennétek a helyemben?