Bátor Zsuzsa Rendőr és a Kerítésbe Szorult Sün – Egy Budapesti Éjszaka Drámája

– Anyu, ne menj már megint! – kiáltotta utánam a fiam, Marci, miközben a szolgálati övemért nyúltam. Az eső dobolt az ablakon, a villámok fényében a lakásunk szinte idegennek tűnt. – Csak egy pillanat, Marci, ígérem, gyorsan visszajövök – mondtam, de a hangom remegett. Tudtam, hogy ez hazugság. Soha nem lehet tudni, mennyi ideig tart egy riasztás.

A rádióban recsegett a diszpécser hangja: „XIII. kerület, Béke utca 17., állat a kerítésben. Lakók aggódnak.” Egy pillanatra elgondolkodtam: miért pont én? Miért mindig én kapom az ilyen furcsa eseteket? De aztán eszembe jutott, hogy talán éppen ezért lettem rendőr. Hogy segítsek – nem csak embereken, hanem mindenkin, aki bajba kerül.

A Béke utcában már várt rám a szomszéd, Ilonka néni, aki mindig mindent tudott a környéken. – Zsuzsikám, jöjjön gyorsan! Szegény kis sünike már órák óta ott vergődik! – hadarta, miközben az esőben ázott kendőjét igazgatta. A kerítéshez siettem, ahol valóban ott volt: egy apró sün, tüskéi közé szorult drótdarabokkal, rémülten pislogott rám.

– Ne félj, kicsim – suttogtam neki, bár tudtam, hogy nem érti. De talán az állatok is érzik a szándékot. A zseblámpám fényében láttam, mennyire be van akadva. Közben Ilonka néni folyamatosan magyarázott:

– A szomszédék lánya hagyta nyitva a kaput, biztos ezért jött be! Mondtam én, hogy ezek a mai fiatalok semmire sem figyelnek…

A szomszéd házból ekkor kirobbant egy fiatal nő, Dóri, vörös arccal:

– Mama! Hagyja már abba! Nem én voltam! Mindig engem hibáztat mindenért!

A két nő egymásnak esett. Én közéjük léptem:

– Most nem ez a fontos! Segítsenek inkább világítani!

Dóri remegő kézzel tartotta a telefonját, Ilonka néni pedig tovább zsörtölődött. Éreztem a feszültséget: nem csak egy sün volt itt beszorulva, hanem egy egész család múltja és sérelmei is.

A sün közben egyre nehezebben lélegzett. Elővettem a zsebemből a svájci bicskámat – amit még apámtól kaptam –, és óvatosan elkezdtem elvágni a drótot. Közben Dóri halkan megszólalt:

– Maga… maga tényleg nem fél az állatoktól?

– Nem az állatoktól félek – válaszoltam –, hanem attól, hogy egyszer nem tudok segíteni.

Ahogy kimondtam ezt, eszembe jutott az anyám. Ő is mindig segíteni akart mindenkinek – csak épp nekünk nem maradt ideje soha. Vajon én is ilyen leszek Marcival?

A drót végül engedett. A sün kicsusszant a fogságból és reszketve összegömbölyödött a tenyeremben. Ilonka néni könnyes szemmel nézett rám:

– Maga egy angyal!

Dóri csak bólintott, de láttam rajta: valami megmozdult benne. Talán először érzett hálát az anyja iránt is.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg meg lehet menteni mindenkit? Vagy néha csak annyit tehetünk, hogy ott vagyunk egymásnak egy viharos éjszakán?

Otthon Marci már aludt. Leültem mellé az ágyra és megsimogattam a haját. Vajon ő majd emlékszik ezekre az éjszakákra? Vagy csak arra, hogy mindig elmentem?

Néha azon tűnődöm: miért olyan nehéz megtalálni az egyensúlyt segíteni másokon és közben nem elveszíteni önmagunkat? Ti mit gondoltok erről?