Egyedül az évzáró bulin: Miért nem jössz el, Gábor? És miért nem erőlteted, Anna? – Anyósom panasza

– Anna, mondd meg nekem, miért mész egyedül arra a céges bulira? – csattant fel anyósom, Marika néni, miközben a vasárnapi húslevest kanalazta. – Gábor, te meg miért nem mész a feleségeddel? Az ember nem hagyja magára az asszonyát ilyen helyzetben!

Gábor csak a tányérját bámulta, mintha a zöldségek között keresné a választ. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Már napok óta kerülgettük ezt a témát otthon is. Gábor egész héten morogva panaszkodott: „Minek nekem még egy unalmas céges rendezvény? Ott csak mindenki feszeng és úgyis mindenki csak pletykál.”

De most, hogy anyósom is beszállt, a feszültség szinte tapinthatóvá vált. Az asztalnál csend lett, csak a kanalak koccanása hallatszott. A lányom, Zsófi, zavartan piszkálta a krumplit, míg az öcsém, Peti, próbált valami viccet elsütni, de senki sem nevetett.

– Anna, te ezt tényleg hagyod? – folytatta Marika néni. – Régen az én férjem mindig elkísért mindenhová. Ez így nem normális!

Éreztem, hogy elönt a düh és a szégyen egyszerre. Miért kell ezt előttük megbeszélni? Miért nem lehet ezt otthon négyszemközt rendezni? De Marika néni sosem volt az a típus, aki magában tartja a véleményét.

– Gábor fáradt – próbáltam védeni a férjemet. – Egész héten dolgozik, alig látjuk egymást.

– Akkor pont ezért kellene együtt mennetek! – vágott vissza anyósom. – Legalább ilyenkor együtt lehetnétek.

Gábor végre megszólalt:
– Anya, kérlek… Nem akarok erről beszélni. Anna menjen csak el nyugodtan. Én nem érzem jól magam ilyen helyeken.

Marika néni csak legyintett:
– Hát persze! Aztán majd csodálkoztok, ha egyszer valaki más táncoltatja meg Annát!

Ez már sok volt. Felpattantam az asztaltól.
– Elég legyen! Nem vagyok gyerek! Ha Gábor nem akar jönni, nem fogom kényszeríteni. És ha egyedül megyek is el, attól még ugyanúgy hazajövök hozzá!

A család döbbenten nézett rám. Soha nem emeltem fel így a hangomat Marika nénivel szemben. Gábor rám pillantott – mintha egyszerre lenne hálás és bűntudatos.

Aznap este otthon csendben pakoltam össze másnapra az irodai ruhámat. Gábor a kanapén ült, a tévét bámulta, de láttam rajta: gondolatai messze járnak.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Csak… néha úgy érzem, mintha már nem is akarnád velem megosztani az életedet.

Gábor sóhajtott.
– Nem erről van szó. Csak… annyira fáradt vagyok mindentől. A munkahelyen is csak a stressz… Itthon meg…
– Itthon meg anyukád – vágtam közbe keserűen.
– Nem akartam, hogy ebből ekkora ügy legyen – mondta halkan.
– Akkor miért nem mondod meg neki? Miért mindig nekem kell megvédenem téged?

Csend lett köztünk. A falióra kattogása töltötte be a szobát.

Másnap reggel Zsófi odabújt hozzám.
– Anya, ugye nem fogtok elválni?
Majd megszakadt a szívem.
– Nem fogunk – hazudtam neki mosolyogva. – Csak néha veszekszünk egy kicsit.

A munkahelyemen mindenki izgatottan készült az évzáró bulira. Mindenki hozza a párját? – kérdezgették egymást a kollégák. Amikor mondtam, hogy egyedül jövök, furcsán néztek rám.

Este felvettem a legszebb ruhámat. A tükör előtt állva próbáltam magabiztosnak tűnni. De belül üresnek éreztem magam. Vajon tényleg baj van velünk? Vagy csak túl sokat várok el?

A bulin mindenki nevetett, táncolt. Én is mosolyogtam, beszélgettem, de közben folyamatosan azon járt az eszem: vajon Gábor most mit csinál otthon? Gondol rám egyáltalán?

Hazafelé menet egy padon ültem le pár percre a Duna-parton. Néztem a sötét vizet és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire nehéz együtt maradni? Vagy csak mi bonyolítjuk túl?

Otthon Gábor már aludt. Csendben bebújtam mellé az ágyba. Éreztem a testének melegét, de valahogy mégis távolinak tűnt.

Másnap reggel Marika néni hívott:
– Na és milyen volt egyedül? Ugye mondtam én!

Nem válaszoltam semmit. Csak letettem a telefont és sírtam egy kicsit.

Vajon tényleg igazuk van? Vagy lehet boldog egy házasság akkor is, ha néha külön utakon járunk? Ti mit gondoltok erről?