Kétszer férjhez mentem, de sosem voltam boldog: Egy királynői álom csapdájában

– Márta, te sosem leszel elégedett – mondta anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a könnyeimet törölgettem. A kezem remegett a teáscsésze felett. A szobában csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. – Mindig többet akarsz, mint amit az élet adni tud.

Nem tudtam válaszolni. Csak bámultam az ablakon át a szürke novemberi délutánba. A fák kopaszon álltak, mint én belülről. Kétszer mentem férjhez harmincnyolc éves koromra, és most is egyedül ültem anyám konyhájában, mint egy eltévedt kislány.

Az első férjem, Gábor, egyetemista szerelmem volt. Mindenki azt mondta, hogy ő az igazi: kedves, okos, szorgalmas fiú. De én mindig többre vágytam. Nem volt benne semmi különleges, semmi szenvedély. Egyik este, amikor már három éve házasok voltunk, Gábor hazajött a munkából, és leült mellém a kanapéra.

– Márta, miért vagy mindig ilyen távol? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem. – Talán csak… nem érzem magam boldognak.

– Mit tehetnék érted? – nézett rám kétségbeesetten.

– Nem tudom – ismételtem. – Talán semmit.

Azt hittem, ha valaki igazán szeret, akkor mindent megtesz értem. Hogy majd úgy érzem magam mellette, mint egy királynő. De Gábor csak próbált megfelelni nekem, és én egyre inkább elhidegültem tőle. Végül elváltunk. Ő sírt, én megkönnyebbültem.

A második házasságom már nem szerelemből született. Péterrel egy munkahelyen dolgoztunk; ő volt a főnököm. Praktikus döntésnek tűnt: stabil egzisztencia, közös lakás Zuglóban, hétvégi ház Balatonon. Anyám örült neki: „Na végre, Márta! Most már biztosan minden rendben lesz.”

De Péter hideg volt és távolságtartó. Sosem mondta, hogy szeret. Sosem hozott virágot csak úgy. Együtt vacsoráztunk esténként, de közben mindketten a telefonunkat nyomkodtuk. Néha próbáltam beszélgetni vele.

– Péter, szerinted boldogok vagyunk? – kérdeztem egyszer.

– Miért ne lennénk? Van pénzünk, lakásunk, autó… Mit akarsz még? – válaszolta vállat vonva.

– Szerelmet – suttogtam.

– Az nem létezik – mondta nevetve.

A legfájóbb az volt, hogy egyik házasságomban sem lehetett gyerekem. Az orvosok szerint egészséges vagyok, de valahogy sosem jött össze. Gáborral próbálkoztunk évekig; Péterrel már nem is akartam igazán. Anyám minden karácsonykor sóhajtozott: „Márta, mikor lesz már unokám?”

A családi ebédeken mindig én voltam az egyetlen nő az asztalnál gyerek nélkül. Az unokatestvéreim sorra szülték a gyerekeket; én csak mosolyogtam és bólogattam, miközben belül ordítottam.

Egy este Péter későn jött haza. Megéreztem rajta az idegen parfüm illatát.

– Hol voltál? – kérdeztem fojtott hangon.

– Túlóra volt – felelte gyorsan.

– Ne hazudj! – kiabáltam rá.

– Márta, neked sosem elég semmi! – csattant fel. – Mindig csak azt várod, hogy körülötted forogjon a világ!

Aznap éjjel eldöntöttem: elválok tőle is. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és visszaköltöztem anyámhoz.

Most itt ülök a gyerekkori szobámban, harmincnyolc évesen. A falon még mindig ott lóg a régi poszterem: egy balerináról álmodoztam kislányként. Mindig azt hittem, hogy egyszer majd valaki felemel ebből a szürkeségből és elvisz egy másik világba – ahol minden rólam szól.

De most már tudom: ilyen világ nincs. A férfiak nem hercegek, én pedig nem vagyok királynő. Az élet nem mese.

Anyám néha bejön hozzám este.

– Márta, miért nem próbálsz meg boldog lenni azzal, amid van?

– Nem tudom – suttogom ilyenkor.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg a férfiakban volt a hiba? Vagy bennem? Lehet-e valaha elégedett az ember önmagával és az életével?

Ti mit gondoltok? Tényleg létezik az igazi boldogság vagy csak kergetjük az álmainkat egész életünkben?