Egy bocsánatkérés, ami mindent megváltoztatott – Egy budapesti busz reggele

– Ne haragudjon, tényleg nem akartam! – szinte kiáltottam, miközben a busz hirtelen fékezett, és én teljes erőmből ráléptem az előttem álló nő lábára. A reggeli csúcsforgalomban a 7-es busz úgy hullámzott a Rákóczi úton, mintha minden utas külön-külön is próbára tenné az egyensúlyérzékét. A nő, akinek a lábára léptem, rám nézett – szúrós, ismerős tekintettel.

– Semmi baj – mondta halkan, de a hangjában volt valami, amitől összeszorult a gyomrom. Mintha nem is nekem szólt volna igazán, hanem valaki másnak. Körülöttünk mindenki elhallgatott. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egész busz csak ránk figyelne.

A nő – Judit – volt az. Az unokatestvérem, akivel évek óta nem beszéltem. Az utolsó családi ebéd óta, amikor anyám miatt összevesztünk. Akkor is csak egy félreértés volt: anyám azt mondta Juditról valamit, amit nem kellett volna, én pedig nem álltam ki mellette. Judit azóta sem keresett. Most pedig itt álltunk egymással szemben, egy zsúfolt buszon, és én éppen ráléptem a lábára.

– Zsuzsa? – kérdezte halkan, de a hangja remegett.

– Igen… – suttogtam vissza. – Te vagy az?

A busz tovább döcögött, de mintha mindenki visszatartotta volna a lélegzetét. Egy idős néni mellettünk még közelebb húzódott, hogy jobban hallja a beszélgetést.

– Rég láttalak – mondta Judit. A szeme sarkában könny csillant meg. – Hogy vagy?

– Jól… azt hiszem – hazudtam. Valójában minden reggel gyomorgörccsel indultam munkába. Az anyám beteg lett tavaly, és azóta minden nap azon aggódtam, hogy vajon meddig bírja még. A testvérem Németországban él, apám már régen elhagyott minket. Egyedül maradtam anyámmal és a gondolataimmal.

– Hallottam anyukádról… Sajnálom – mondta Judit halkan.

– Köszönöm – feleltem. Próbáltam elfordulni, de Judit nem engedte el a tekintetemet.

– Tudod… sokszor gondoltam rád – folytatta. – Arra is, hogy talán egyszer majd beszélünk még. Hogy tisztázzuk azt a régi ügyet.

A busz hirtelen újra fékezett. Valaki hátulról meglökött minket, de egyikünk sem mozdult. Csak néztük egymást.

– Nem tudtam mit mondani akkor – vallottam be végül. – Anyám annyira dühös volt rád… és én nem akartam választani köztetek.

Judit elmosolyodott, de a mosolya szomorú volt.

– Mindig választani kellett nálatok – mondta keserűen. – Mindig csak az számított, amit ő gondolt.

A buszon egy fiatal fiú hangosan felsóhajtott: „Na, most mi lesz?” De senki sem nevetett.

– Sajnálom – mondtam ki végre azt a szót, amit már évek óta magamban tartogattam. – Sajnálom, hogy nem álltam ki melletted.

Judit bólintott.

– Én is sajnálom… hogy elmentem akkor. Hogy hagytam, hogy ez így maradjon köztünk.

A busz megállt a Blaha Lujza téren. Judit leszállásra készült.

– Most mennem kell – mondta halkan. – De örülök, hogy találkoztunk.

– Én is… – feleltem remegő hangon.

Ahogy leszállt, még visszanézett rám az ajtóból. A busz újra elindult, én pedig ott maradtam a tömegben, de most már valahogy könnyebbnek éreztem magam.

Az emberek lassan visszatértek a saját gondolataikhoz, de néhányan még mindig engem néztek. Vajon hányan cipelik magukkal nap mint nap ezeket a kimondatlan bocsánatkéréseket? Hányan várnak arra, hogy egy véletlen találkozás végre lehetőséget adjon arra, hogy kimondják: „Sajnálom”? Vajon én most tényleg megbocsátottam magamnak? És ti? Volt már olyan pillanatotok, amikor egy egyszerű bocsánatkérés mindent megváltoztatott?