A fiam nem jött el: a menyem megtiltotta, mondván, hogy mindig csak kérünk valamit

– Nem jönnek, ugye? – kérdezte csendesen a férjem, Lajos, miközben az ablaknál állt és az üres portát nézte. A konyhában már harmadszor melegítettem fel a húslevest, amit reggel óta főztem, hátha mégis betoppannak. A szívem egyre nehezebb lett, ahogy múlt az idő.

– Nem – suttogtam vissza, de valójában már órákkal ezelőtt tudtam. A fiam, Gergő, megint nem jött haza. A menyem, Ágnes, megint megtiltotta neki. „Mindig csak kértek valamit!” – mondta a telefonban olyan hangon, amitől összeszorult a torkom.

Pedig csak annyit szerettem volna, ha Gergő segít kicserélni a tetőn a cserepeket. Lajos már nem bírja egyedül, én pedig félek felmászni arra a rozoga létrára. Nem pénzt kértem, nem ajándékot – csak egy napot az életéből. Egy napot, amikor újra együtt lehetünk, mint régen.

– Anyu, ne haragudj, de Ági most nagyon ideges – magyarázta Gergő múlt héten. – Sokat dolgozik, fáradt, és azt mondja, hogy ha most elmegyek hozzátok, akkor biztos megint rám sóztok valami munkát.

– Gergő, hát nem érted? Nem azért hívunk, mert dolgoztatni akarunk! Hiányzol! – fakadtam ki. – Tudod te egyáltalán, milyen érzés minden vasárnap várni rád?

– Anyu… – hallottam a hangján, hogy zavarban van. – Majd jövő hónapban…

De sosem jött el. Már három éve csak ígérget. Az unokámat is csak képeken látom. Azt mondják, túl messze van Budapest innen, a vonatjegy drága, a gyerek kicsi… De amikor Gergő még egyetemista volt Pesten, minden hétvégén hazajött. Akkor még fontosak voltunk neki.

Ágnes mindig is tartózkodó volt velünk. Az első találkozásunkkor is éreztem: nem vagyok elég jó az ő szemében. Ő városi lány volt, tanárnő egy jó nevű gimnáziumban. Mindig úgy beszélt velem, mintha vizsgáztatna. Egyszer azt mondta: „Itt vidéken mindenki csak panaszkodik és várja a segítséget.” Akkor is megbántott.

Lajos próbált békíteni:

– Ne vedd magadra, Marika! A fiatalok már másképp gondolkodnak.

De én tudom: Ágnes nem akarja, hogy Gergő visszataláljon hozzánk. Fél attól, hogy elveszíti felette az irányítást? Vagy csak szégyelli a mi egyszerű életünket?

A faluban mindenki tudja, hogy Gergő már ritkán jár haza. A szomszédasszonyom, Ilonka néni is megjegyezte múltkor:

– Látod, Marika? Régen minden hétvégén itt játszottak a gyerekek az udvaron… Most meg csak csend van.

– Hát igen – sóhajtottam –, most már csak a csend maradt.

A legrosszabb az ünnepek alatt van. Karácsonykor mindig terítettem egy plusz tányért az asztalra – hátha mégis betoppannak. De csak a telefon csörgött:

– Boldog karácsonyt kívánunk! – mondta Gergő gépiesen.

– Köszönöm, kisfiam… – próbáltam vidámnak tűnni. – És mikor látunk benneteket?

– Most nem tudunk menni… Ági dolgozik két ünnep között is…

Aztán letettük. Lajos rám nézett:

– Nem lehetne egyszerűen elengedni őket?

– Hogy érted?

– Hát… talán ha nem várnánk semmit… talán akkor visszajönnének maguktól.

De hogyan ne várjak? Hogyan ne reménykedjek? Egy anya szíve sosem tud lemondani a gyermekéről.

Tavaly nyáron végül eljöttek – de csak egy délutánra. Ágnes végig feszengve ült az asztalnál.

– Marika néni, nem kéne ennyit aggódni! Gergő már felnőtt ember! – mondta nekem.

– Tudom én… Csak hát…

– Csak hát mi? – vágott közbe türelmetlenül.

– Csak hát hiányzik nekünk…

Gergő zavartan nézett ki az ablakon. Az unokám játszott az udvaron egyedül. Próbáltam beszélgetni vele:

– Szereted az almás pitét? Sütöttem neked!

A kisfiú vállat vont:

– Anyu azt mondta, ne egyek sok sütit.

Ágnes rám villantotta a szemét:

– Mi egészségesen élünk Pesten.

Éreztem: idegen vagyok a saját családomban.

Azóta csak telefonon beszélünk. Egyre ritkábban. Néha azon kapom magam: már nem is tudom pontosan, hány éves az unokám. Nem tudom, milyen jegyeket kapott az iskolában. Nem tudom, mit szeret játszani.

A faluban sokan panaszkodnak hasonlóra:

– Az én lányom is csak akkor hív fel, ha pénz kell neki! – mondja Margit néni.

– A fiam meg azt mondja: „Anyu, ne szólj bele az életembe!” – panaszkodik Erzsi.

Mi történt velünk? Miért lett ilyen hideg mindenki? Régen együtt dolgoztunk a földeken, együtt ünnepeltünk mindent. Most meg mindenki bezárkózik a saját lakásába.

Lajos néha azt mondja:

– Talán mi rontottuk el valahol… Talán túl sokat vártunk tőlük.

De én úgy érzem: csak szeretni akartam őket. Csak azt akartam, hogy ne felejtsenek el minket.

Tegnap este újra felhívtam Gergőt:

– Kisfiam… nagyon hiányzol nekünk.

Sokáig hallgatott a vonal másik végén.

– Anyu… majd beszélünk később…

Letette.

Most itt ülök az ablakban és nézem az üres udvart. Már nem főzök húslevest vasárnaponként. Már nem terítek plusz tányért karácsonykor sem. De még mindig reménykedem.

Vajon tényleg mi vagyunk a hibásak? Vagy egyszerűen ilyen lett ez a világ? Meg lehet-e bocsátani annak, aki hátat fordít a családjának? Ti mit tennétek a helyemben?