A szomszéd kisfiú nem az én felelősségem – Meddig tűrjek még?

– Már megint itt vagy, Marcell? – kérdeztem fáradtan, miközben a kisfiú cipője sáros nyomot hagyott a frissen felmosott előszobában.
– Anya azt mondta, hogy nála most sok a munka, és hogy te úgyis szeretsz velem lenni – felelte ártatlanul, miközben lehuppant a kanapéra, és bekapcsolta a tévét.

A konyhában álltam, és próbáltam elnyomni a dühöt. Már harmadszor jött át ezen a héten vacsorára. Az első alkalommal még örültem neki – hiszen egyedül élek, és jó volt egy kis társaság. De mostanra úgy érzem, mintha valaki minden este bejönne az otthonomba, és elvenné tőlem a nyugalmamat.

A telefonom pittyent: „Szia, Zsuzsa! Remélem, nem gond, hogy ma is nálad van Marci. Nagyon hálás vagyok! Puszi: Erika.”

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Erika mindig ilyen kedves üzeneteket ír, de sosem kérdezi meg előre, hogy ráérek-e. Mintha az én időm nem is számítana.

A vacsora közben Marcell mesélt az iskoláról, arról, hogy az anyukája mostanában sokat dolgozik, és hogy néha hiányzik neki. Próbáltam figyelni rá, de közben csak arra tudtam gondolni: hogyan mondjam meg Erikának, hogy ez így nem mehet tovább?

Másnap reggel a liftben találkoztam Erikával.
– Szia Zsuzsa! Minden rendben volt tegnap? Marci nem volt túl hangos? – kérdezte mosolyogva.
– Nem, minden rendben volt – hazudtam automatikusan. Aztán éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Miért nem tudok őszinte lenni?

A munkahelyemen egész nap ezen kattogtam. A kolléganőm, Ildikó észrevette, hogy valami bánt.
– Mi baj van, Zsuzsa? Olyan feszült vagy mostanában.
– Semmi különös – legyintettem. De aztán kibukott belőlem: – A szomszédom egyre gyakrabban hagyja rám a fiát. Már nem bírom tovább, de félek megmondani neki.
– Hát mondd meg neki! – vágta rá Ildikó. – Nem vagy köteles mindent elviselni.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg nem vagyok köteles? De mi lesz, ha megharagszik? Ha utána minden nap feszenghetek a folyosón? Egy panelházban nincs hová menekülni a rossz viszony elől.

Este Marcell újra ott ült az asztalomnál. Ezúttal már nem tudtam mosolyogni.
– Marci, mit szólnál hozzá, ha holnap inkább otthon vacsoráznál anyával?
A kisfiú szeme elkerekedett.
– De anya azt mondta, hogy te szeretsz főzni nekem…

A szívem összeszorult. Nem akartam megbántani őt sem. De tudtam: ha most sem teszem meg, sosem lesz vége.

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat. Kopogtam Erika ajtaján. Ő álmosan nyitott ajtót.
– Szia Zsuzsa! Valami baj van?
– Beszélnünk kellene…
Leültünk a konyhájában. A kezem remegett.
– Erika, nagyon kedvellek titeket, de mostanában túl sokszor van nálam Marci. Szükségem lenne egy kis időre magamnak is.
Erika arca elkomorult.
– Azt hittem, örülsz neki… Tudod, mennyire nehéz nekem egyedülálló anyaként…
– Tudom – mondtam halkan –, de nekem is vannak határaim.

Csend lett. Erika felállt, és az ablakhoz ment.
– Sajnálom… Nem akartalak kihasználni. Csak néha úgy érzem, nincs más választásom.

Éreztem a bűntudatot – de egyben megkönnyebbülést is. Végre kimondtam.

Azóta ritkábban jön át Marcell. Néha hiányzik is a hangja esténként – de végre van időm magamra. Erika eleinte kerülte a tekintetemet a folyosón, de pár hét múlva újra beszélgetni kezdtünk. Talán lassan visszatér a béke.

De vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?