Azon az éjszakán kidobtam a fiamat és a menyemet – amikor végre kimondtam: elég volt!

– Elég volt! – kiáltottam, miközben remegő kézzel téptem le a kulcsokat a fali akasztóról. A fiam, Gergő, döbbenten nézett rám, mellette a menye, Zsófi, karba tett kézzel állt, mintha csak egy színházi jelenetben lenne statiszta. Az ajtó előtt álltak, bőröndjeik már a lábtörlőn, én pedig úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet.

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – szólt Gergő, hangjában egyszerre volt düh és könyörgés.

– Dehogynem. Most menjetek. És ne gyertek vissza addig, amíg nem tudtok felnőttként viselkedni! – mondtam, és becsaptam mögöttük az ajtót.

A csend, ami utána maradt, szinte fájt. A lakásban még ott voltak a nyomuk: a kanapén Zsófi sálja, az előszobában Gergő cipője. De ők már nem voltak ott. Egy pillanatra megálltam a konyhában, és csak bámultam a teásbögrémet. Vajon most végleg elveszítettem őket?

Pedig minden egészen másként indult. Gergő mindig is jó gyerek volt. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Gergő még csak hétéves volt. Mindent megtettem érte: dolgoztam két munkahelyen, hogy legyen pénz különórákra, kirándulásokra, egy jobb életre. Amikor Zsófit bemutatta nekem, örültem – végre boldog volt. Aztán jött az esküvő, majd az első közös albérletük Újpesten.

Aztán tavaly ősszel egy este Gergő telefonált.

– Anya, baj van. A főbérlő felmondta a szerződést. Nem tudunk hova menni. Csak pár hétig maradhatnánk nálad? – kérdezte.

Persze igent mondtam. Hogy is ne mondtam volna? Hiszen az anyja vagyok! Akkor még nem tudtam, hogy ezzel megnyitom az ajtót egy olyan időszaknak, ami lassan felemészt majd mindent bennem.

Az első hét még békés volt. Gergő segített bevásárolni, Zsófi néha főzött egy-egy tésztát. De aztán valami megváltozott. Egyik este hazaértem a munkából – tanítónő vagyok egy zuglói általánosban –, és azt láttam: Zsófi pizsamában ül a kanapén, TikTokot néz a telefonján, Gergő pedig a számítógépen játszik.

– Sziasztok! – köszöntem.

– Szia – mondta Zsófi anélkül, hogy rám nézett volna.

A vacsora után én mosogattam el. Másnap reggelre ott maradtak a bögrék az asztalon. Harmadnap már én vittem le a szemetet is.

Egy este szóvá tettem:

– Nem gondoljátok, hogy segíthetnétek egy kicsit? Ez nem hotel.

Gergő csak vállat vont:

– Egész nap állásokat nézek. Fáradt vagyok.

Zsófi is csak annyit mondott:

– Majd holnap.

De a holnap sosem jött el.

Hetek teltek el így. A lakásban egyre nagyobb lett a káosz: Zsófi ruhái mindenhol, Gergő cipői az előszobában szétdobálva. A hűtőt én töltöttem fel, a számlákat én fizettem. Egy hónap után már csak sírni tudtam esténként.

A testvéremmel, Évával beszélgettem erről egy vasárnap délután:

– Nem bírom tovább – mondtam neki.

– Mondd meg nekik! Ez így nem mehet tovább! – tanácsolta Éva.

De hát hogyan mondjam meg a saját fiamnak, hogy viselkedjen felnőttként?

Aztán jött az igazi töréspont. Egyik este későn értem haza – szülői értekezlet volt –, és azt láttam: Gergő és Zsófi hangosan nevetnek a nappaliban, chips morzsák mindenhol, üres energiaitalos dobozok az asztalon.

– Hajnali hatkor kelek! Nem lehetne egy kicsit halkabban? – kérdeztem fáradtan.

Gergő felnézett:

– Anya, mi is felnőttek vagyunk már. Ne szólj ránk folyton!

Zsófi is beszállt:

– Igen, ez most már közös otthonunk!

Ekkor valami bennem végleg eltört.

Másnap reggel Gergő anyósáék jöttek látogatóba. Zsófi anyja, Márta néni rögtön kritizálni kezdett:

– Hát itt ilyen rendetlenség van? Nem csoda, hogy Zsófi nem érzi jól magát!

Szégyenemben legszívesebben elsüllyedtem volna. De Gergő csak annyit mondott később:

– Ne vedd magadra! Anyósom mindig ilyen.

De én már nem bírtam tovább. Egy héttel később újabb vita robbant ki: Gergő nem talált munkát, Zsófi panaszkodott, hogy nincs pénzük semmire.

– Miért nem vállalsz valami diákmunkát addig is? – kérdeztem tőle óvatosan.

– Nem azért tanultam öt évig főiskolán, hogy most hamburgert süssek! – vágta rá sértetten.

Akkor döntöttem el: ennek véget kell vetni.

Azon az éjszakán mindent előre elterveztem. Amikor újra késő este hangoskodtak és semmibe vették a kérésemet, odamentem hozzájuk:

– Pakoljatok össze! Holnap reggel elmentek innen.

Gergő először csak nevetett:

– Ugyan már…

De amikor látta az arcomat, rájött: most tényleg komoly vagyok.

Zsófi sírni kezdett:

– Hova menjünk? Nincs pénzünk!

– Felnőttek vagytok. Oldjátok meg! – mondtam keményen, de belül majd megszakadtam.

Reggel összepakoltak. Gergő utoljára visszanézett:

– Anya…

De én csak annyit mondtam:

– Szeretlek. De most ezt kell tennem.

Azóta eltelt egy hét. Az első napokban minden percben sírtam. Aztán lassan visszatért a rend és a csend. De minden este azon gondolkodom: vajon jó döntést hoztam? Lehet-e egy anya túl szigorú? Vagy néha muszáj nemet mondani annak is, akit a legjobban szeretünk?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lesz még valaha igazi családunk?