Apu csak a válás után vett észre – most megfojt a szeretetével

– Miért nem mondod el, mi bánt? – kérdezi apám, miközben a konyhaasztalnál ülünk, előtte egy félig kiürült bögre kávé. A hangja türelmes, de érzem benne a feszültséget. Azt hiszi, most mindent jóvátehet, csak mert végre van ideje rám.

Nem nézek rá. A konyhaablakon túl szürke az ég, a panelházak között sárgán villog egy mentőautó. Gyerekkoromban is mindig ilyen volt az ősz: hideg, nyirkos, és valahogy mindenki idegesebb lett tőle. Akkoriban apám csak késő este ért haza, amikor már aludtam. Ha mégis ébren voltam, csak annyit mondott: „Fáradt vagyok, Zsófi, majd holnap beszélünk.” De a holnap sosem jött el.

Most viszont minden nap beszélni akar. Kérdezget, hogy vagyok, mi történt az iskolában, mit gondolok a világ dolgairól. Néha úgy érzem, mintha egy idegennel beszélgetnék, aki mindent tudni akar rólam, de semmit sem ért belőlem.

– Semmi bajom – felelem halkan.

– Zsófi, kérlek… – sóhajt fel. – Tudom, hogy nehéz volt ez az egész. Nekem is az volt. De most itt vagyok. Szeretném bepótolni az elveszett időt.

Felnézek rá. A szeme alatt sötét karikák, az arca borostás. Régen mindig tiszta volt és illatos, most mintha ő is elveszett volna ebben az új életben. Anyával már hónapok óta külön élnek. Azóta minden más lett. Anyánál csend van és rend, de valami hiányzik. Apánál meg… mintha minden túl sok lenne.

– Nem lehet csak úgy bepótolni – mondom végül.

– De miért nem? – kérdezi kétségbeesetten. – Hiszen most végre együtt lehetünk! Nem kell már veszekedni anyáddal, nem kell rohannom sehova…

– De én már nem vagyok ugyanaz a kislány – vágom rá dühösen. – Te sem vagy ugyanaz! Nem érted?

Csend lesz. Hallom, ahogy a szomszédban valaki hangosan nevet a tévében. Apám az asztalra teszi a kezét, mintha meg akarna érinteni, de aztán visszahúzza.

Gyerekkoromban annyira vágytam rá, hogy figyeljen rám. Hogy eljöjjön az iskolai ünnepségre, hogy megkérdezze, mi bánt. De mindig csak a munkája volt fontos. Most meg hirtelen mindent tudni akar rólam: ki tetszik az osztályban, miért sírtam múltkor este, mit gondolok arról, hogy anyáék elváltak.

A bátyám, Gergő sem tud mit kezdeni vele. Ő inkább anyánál marad hétvégente is. Azt mondja: „Apuval olyan, mintha egy tanárral beszélgetnék.” Néha irigylem érte; legalább ki tudja mondani azt, amit én csak magamban forgatok.

Egyik este apám főzni próbál nekem. Paprikás krumplit csinál – legalábbis azt hiszi –, de odaégeti a hagymát. A konyhában füst gomolyog, ő káromkodik.

– Ezt is elrontottam – mondja keserűen.

– Nem baj – mondom halkan. – Majd rendelünk pizzát.

Leül mellém a kanapéra. Hosszú percekig csak ülünk csendben.

– Zsófi… – kezdi újra –, tudom, hogy hibáztam. Hogy nem voltam ott mindig… De most tényleg szeretnék jó apa lenni.

– És ha már késő? – kérdezem halkan.

Rám néz. A szeme megtelik könnyel.

– Soha nincs késő…

De én nem vagyok ebben biztos.

Másnap reggel apám túl korán ébreszt: „Gyere reggelizni!” Készített nekem vajas kiflit kakaóval – mint régen anyu szokott –, de valahogy minden ízetlenebb lett. Próbál beszélgetni velem az iskoláról, de csak bólintgatok.

Az iskolában a barátnőm, Eszter kérdezi:

– Na és apád? Milyen vele lakni?

– Fura – mondom. – Mintha mindent pótolni akarna egyszerre.

– Az én apám is ilyen lett a válás után – sóhajt Eszter. – Csak nálunk már feladta.

Hazafelé menet azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni? Vagy vannak dolgok, amiket már sosem lehet helyrehozni?

Este apám megint próbálkozik:

– Nézzük meg együtt azt a filmet, amit szeretsz!

Leülök mellé a kanapéra. Próbálok nyitott lenni, de közben érzem: valami örökre elveszett közöttünk. Nem haragszom rá igazán; inkább csak szomorú vagyok miatta.

A film végén apám rám néz:

– Ugye tudod, hogy szeretlek?

Bólintok. De nem mondom ki: „Én is.” Mert még nem megy.

Néha azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hány apa csak akkor veszi észre a gyerekét, amikor már késő? És vajon tényleg lehet-e még hinni abban, hogy egyszer újra közel kerülhetünk egymáshoz?

Ti mit gondoltok? Lehet még igazi kapcsolatot építeni ott, ahol annyi évig csak csend és távolság volt?