Imádság a kórházi ablak alatt: Amikor elvesztettem és visszanyertem a reményt, miközben a feleségem az életéért küzdött

– Eszter! – kiáltottam, ahogy a konyhába rohantam. A reggeli kávé illata még ott lebegett a levegőben, de minden más megszűnt létezni abban a pillanatban. A feleségem a földön feküdt, szemei üvegesen meredtek a plafonra. – Eszter, kérlek, szólj hozzám! – remegő kézzel értem hozzá, miközben a szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.

A következő percek ködösek. A mentők szirénája, ahogy végigszáguldunk a városon, Eszter mozdulatlan teste mellettem. A Szent Imre Kórház sürgősségi osztályán már csak egy pillantást vethettem rá, mielőtt elvitték tőlem. Egy nővér próbált nyugtatni: – Nyugodjon meg, mindent megteszünk. – De hogyan nyugodhatnék meg, amikor az életem szerelme az életéért küzd?

A váróban ültem órákon át. Az idő elvesztette jelentését. Anyám hívott, de csak annyit tudtam mondani: – Nem tudom, mi lesz. – A testvérem, Gábor is bejött hozzám. Leült mellém, és csak csendben fogta a kezem. Nem voltak szavak.

Végül kijött egy orvos, Dr. Szabó. Komoly arccal nézett rám: – Az ön felesége agyvérzést kapott. Az állapota kritikus. Megteszünk mindent, de… – Nem fejezte be a mondatot. Nem is kellett. Láttam a szemében azt a reménytelenséget, amitől minden porcikám megfagyott.

Hazamentem egy váltás ruháért, de nem bírtam sokáig otthon maradni. A lakás üres volt Eszter nélkül. A konyhában még ott volt a félbehagyott reggeli pirítós, mintha csak egy pillanatra ment volna el. Visszamentem a kórházhoz, és leültem az ablak alá. Ott ültem egész éjjel, néztem fel az ablakokra, hátha meglátom őt.

Másnap reggel Eszter anyja is megérkezett vidékről. Sírva ölelt át: – Fiam, imádkozzunk együtt! – És ott, a kórház udvarán először mondtam ki hangosan: – Istenem, ne vedd el tőlem! Kérlek, adj még időt!

A napok összefolytak. Minden reggel reménykedve mentem be az intenzív osztályra, de mindig ugyanazt mondták: – Az állapota változatlan. – Egyik este Gábor rám szólt: – Laci, nem bírjuk tovább ezt a bizonytalanságot! Mi lesz, ha… ha Eszter nem ébred fel? – Ráordítottam: – Ne mondd ezt! Nem adhatjuk fel!

A családunk széthullani látszott. Anyám minden nap főzött nekem valamit, de alig ettem. Eszter anyja egész nap imádkozott. Gábor pedig egyre többet ivott esténként; egyszer részegen hívott fel: – Laci, én már nem bírom ezt… – Akkor éreztem először igazán: lehet, hogy tényleg elveszítem őt.

Egyik hajnalban különös csend volt a kórház udvarán. Felnéztem az ablakra és halkan suttogtam: – Eszter, kérlek… ha hallasz engem… harcolj! Szükségem van rád! – Abban a pillanatban valami furcsa nyugalom áradt szét bennem.

Aznap délután Dr. Szabó odajött hozzám: – Történt valami változás. Eszter reagált az ingerekre. Még hosszú út áll előttünk, de van remény. – El sem hittem. Sírtam és nevettem egyszerre.

Az elkövetkező hetekben minden nap ott ültem Eszter ágya mellett. Néha megszorította a kezemet, néha csak nézett rám üveges szemekkel. De lassan-lassan visszatért közénk.

Egy délután megszorította a kezemet és suttogva azt mondta: – Laci… itthon vagyok? – Akkor tudtam: visszakaptam őt.

A felépülés hosszú volt és fájdalmas. Voltak napok, amikor Eszter sírt a tehetetlenségtől; voltak napok, amikor én omlottam össze mellette. De együtt végigcsináltuk.

Most már otthon vagyunk újra. Minden reggel hálát adok azért, hogy még itt van velem. Néha még mindig félek; mi lesz, ha egyszer újra megtörténik? De megtanultam: amíg szeretjük egymást és nem adjuk fel, mindig van remény.

Vajon hányan érezték már azt az iszonyatos félelmet, hogy elveszíthetik azt, akit mindennél jobban szeretnek? Ti mit tettetek volna a helyemben?