Második esély a szerelemre: Anna és István története

– Anyu, te tényleg azt hiszed, hogy hetven felett még lehet újrakezdeni? – kérdezte a lányom, Zsuzsa, miközben a konyhaasztalnál ültem, és remegő kézzel kavartam a teámat. A hangjában ott csengett az aggodalom és a hitetlenség.

Nem válaszoltam rögtön. A gondolataim visszakalandoztak arra a délutánra, amikor először találkoztam Istvánnal. Aznap is ugyanúgy ültem a Margitszigeten, mint minden szombaton, egyedül, nézve a Dunát és hallgatva a madarakat. A férjem halála óta ez volt az egyetlen menedékem a lakás üres csendje elől.

Akkor jelent meg István. Egy bottal sétált, de a léptei határozottak voltak. Leült mellém, és csak annyit mondott:
– Szép napunk van, ugye?

Nem válaszoltam. Idegenekkel nem szoktam beszélgetni. De ő nem adta fel.
– Tudja, én mindig azt mondom: ha süt a nap, az embernek ki kell mennie. Különben csak megbolondul otthon.

Valami a hangjában megnyugtató volt. Végül bólintottam.
– Igen, igaza van.

Ez volt az első mondatunk. Apró beszélgetések követték egymást minden héten. Először csak az időjárásról, aztán már a gyerekeinkről, unokáinkról is szó esett. István özvegy volt, mint én. A lánya Németországban élt, ritkán látogatta. Egyre inkább éreztem, hogy várom ezeket a találkozásokat.

A családom azonban másképp látta ezt az egészet. Zsuzsa aggódott értem.
– Anyu, nem akarom, hogy valaki kihasználjon! – mondta egy este.
– István nem ilyen – feleltem halkan.
– Honnan tudod? Ma már mindenki csak a pénzre hajt! – csattant fel.

A fiam, Gábor sem volt lelkesebb.
– Anya, gondolj bele! Mit szólnak majd az unokák? Mit szólnak a szomszédok? – kérdezte.
– Nem érdekelnek a szomszédok – mondtam dacosan.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántottak ezek a szavak. Egész életemben mások elvárásainak próbáltam megfelelni: jó feleség, jó anya, jó nagymama lenni. Most először akartam valamit csak magamnak.

Egyik délután István elhívott egy kávéra. Egy kis presszóba mentünk a Pozsonyi úton. Ott ültünk egymással szemben, és hirtelen úgy éreztem magam, mint húszévesen egy randin.
– Anna – mondta halkan –, én tudom, hogy nem fiatalodunk már meg. De amíg élünk, miért ne lehetnénk boldogok?

A szemébe néztem. Láttam benne ugyanazt a magányt és ugyanazt a reményt, amit én is éreztem.
– Én is ezt szeretném – suttogtam.

Azon az estén először aludtam el mosollyal az arcomon hosszú évek óta.

De a családom haragja nem csitult. Zsuzsa egyszer sírva hívott fel:
– Anyu, mi lesz, ha megbánt? Ha elveszíted mindenünket?
– Már mindent elvesztettem egyszer – válaszoltam keserűen. – A férjemet, az egészségemet… Most végre találtam valamit, ami örömet ad.

A barátnőim közül is többen furcsán néztek rám.
– Anna, te tényleg randizol? Hetvenévesen? – kérdezte Marika nevetve.
– Igen – feleltem büszkén. – És boldog vagyok.

De persze nem volt minden egyszerű. Egyik este István rosszul lett nálam vacsora közben. Mentőt kellett hívni. Ott ültem mellette a kórházban, fogtam a kezét.
– Ne haragudj rám – suttogta –, hogy rád hoztam a frászt.
– Inkább örülök, hogy veled lehetek – mondtam neki könnyes szemmel.

A kórházi napok alatt rájöttem: félek attól, hogy elveszíthetem őt is. De még jobban félek attól, hogy kihagyom ezt az utolsó esélyt a boldogságra.

Amikor hazajöttünk a kórházból, Zsuzsa meglátogatott minket. Látta István gyengeségét, látta az én gondoskodásomat.
– Anyu… lehet, hogy tévedtem – mondta halkan. – Látom rajtad, hogy boldog vagy vele.

Megöleltem őt. A könnyeim végigfolytak az arcomon.

Most itt ülök újra azon a padon Istvánnal kézen fogva. Nézzük a Dunát és hallgatjuk a madarakat. Már nem félek attól, mit gondolnak mások. Csak az számít, hogy végre merek élni és szeretni.

Vajon hányan vannak még hozzám hasonlóan ebben az országban, akik félnek újrakezdeni? Hányan hiszik el maguknak is: sosem késő boldognak lenni?