Átjáróban – Egy szoba, két világ

– Már megint bejöttél anélkül, hogy kopogtál volna! – kiáltottam rá Zsófira, a húgomra, miközben a füzetemet próbáltam elrejteni a párna alá. A hangom visszhangzott a régi polgári lakás magas falai között, mintha minden titkomat szétkiabáltam volna a házban. Zsófi csak vállat vont, és lehuppant az ágyam szélére.

– Ez most komoly, Anna? Ez már nem is a te szobád lesz, hanem az enyém. – mondta, és a hangjában ott volt az a gúnyos él, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

Az egész akkor kezdődött, amikor apu elköltözött. Anyu hetekig csak ült a konyhában, nézte a kávéscsészét, és néha halkan sírt. Aztán Zsófi visszajött Pécsről, mert ott nem talált munkát. Hirtelen négyen lettünk egy háromszobás lakásban: anyu, én, Zsófi és a nagymama, aki már alig hall, de mindenbe beleszól.

A pénz egyre kevesebb lett. Anyu azt mondta, ki kell adnunk az egyik szobát albérlőnek. Azt hittem, majd Zsófi költözik át a nappaliba, de persze én lettem a legkisebb, akinek mennie kell. Az „átjáró szoba” – így hívjuk azt a helyiséget, amin keresztül mindenki átjár a konyhába vagy a fürdőbe. Nincs ajtaja, csak egy régi függöny választja el a folyosótól.

Az első este ott aludtam. Hallottam, ahogy anyu és nagyi suttognak a konyhában:

– Szerinted Anna bírni fogja? – kérdezte anyu.
– Nincs más választása – felelte nagyi. – Most mindenkinek áldozatot kell hoznia.

A függöny mögül figyeltem őket. Az ágyam mellett ott voltak még a dobozaim, benne az összes naplóm és rajzom. Úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban.

Másnap reggel Zsófi már korán felkelt és hangosan telefonált:

– Persze, hogy itthon vagyok! Még mindig anyáméknál… Igen, Anna is itt van. Képzeld, most ő lakik az átjáróban! – nevetett.

A vérnyomásom az egekben volt. Próbáltam tanulni az érettségire, de minden percben valaki átsétált rajtam: nagyi teát főzött, anyu mosott, Zsófi meg csak úgy jött-ment.

Este anyu leült mellém.

– Tudom, hogy nehéz neked – mondta halkan. – De most tényleg szükségünk van arra a pénzre. Ha akarod, keresünk valami paravánt vagy térelválasztót…

– Nem kell – vágtam rá dacosan. – Úgyis mindegy.

De nem volt mindegy. Minden este úgy feküdtem le, hogy hallottam mások lépteit. Nem volt hová elbújnom. Egyik nap Zsófi bejött két barátnőjével:

– Anna, menj már ki egy kicsit! Itt akarunk beszélgetni.

– Ez most az én szobám vagy sem? – kérdeztem sírós hangon.

– Ne hisztizz már! – vágta rá Zsófi.

Anyu közben próbált mindenkinek megfelelni. Egyik este összeveszett Zsófival:

– Nem lehet így bánni Annával! Ő is itt él!
– Akkor miért nem ő maradhatott a saját szobájában? – vágott vissza Zsófi.
– Mert te vagy az idősebb! – csattant anyu.
– De én dolgozom! Anna csak tanul egész nap!

Ott ültem az ágyamon és hallgattam őket. Úgy éreztem magam, mint egy csomag, amit ide-oda tologatnak.

Egyik este nagyi bejött hozzám.

– Tudod, Annácska, én is laktam ilyen átjáróban fiatal koromban. Akkoriban örültünk, ha volt fedél a fejünk felett. De tudod mit? Mindig találtam egy kis sarkot magamnak… – mosolygott rám.

Elgondolkodtam: lehet, hogy tényleg csak hozzá kell szoknom? Vagy harcoljak azért, ami jár?

Azóta minden nap azon gondolkodom: elfogadjam ezt az új helyzetet? Vagy álljak ki magamért? Vajon mások mit tennének a helyemben?

„Lehet-e igazán otthon az ember ott, ahol nincs egyetlen ajtaja sem? Ti mit tennétek: maradnátok az átjáróban vagy harcolnátok egy saját sarokért?”