Amikor Margit úgy döntött, fiatalabb lesz: Egy szerencsétlen kísérlet története

– Te, Zsuzsi, ez a krém tényleg csodát tesz? – kérdezte Margit, miközben a konyhaasztalnál ült, és a keze remegett a csészéje felett. A hangjában volt valami furcsa, mintha nem csak a krémről kérdezne.

– Szerintem igen, legalábbis az arcbőrrel – válaszoltam óvatosan, mert tudtam, hogy Margit mostanában érzékenyebb a korára. Mióta nyugdíjba ment, mintha minden nap egy újabb harc lenne az idővel.

– És ha… – nézett rám hosszan – ha a hajamra kenném? Olyan fakó lett mostanában.

Nevetni akartam, de láttam a szemében azt a reményteli csillogást, amit csak az ismer, aki már érezte magát feleslegesnek.

– Nem tudom, Margit néni, ez arckrém. Nem biztos, hogy jó ötlet… – próbáltam finoman terelni.

De Margit már eldöntötte. Másnap reggel a fürdőszobából furcsa szag szivárgott ki. Amikor benyitottam, Margit ott állt a tükör előtt, a haját vastagon beborította a fehér krém.

– Csak tíz percet mondtál, ugye? – kérdezte izgatottan.

– Dehogy mondtam! – kiáltottam fel. – Ez nem hajpakolás!

De már késő volt. Mire lemosta, a haja csomókban hullott ki. Margit zokogott, én pedig bénultan álltam mellette. A férjem, Gábor, este hazaérve csak annyit látott, hogy anyja fején kendő van, és mindketten sírunk.

Aznap este Margit bezárkózott a szobájába. Napokig nem jött ki, csak néha hallottam halk sírást. Gábor engem hibáztatott: – Miért nem mondtad neki határozottabban? Miért hagytad?

Próbáltam magyarázni: – Felnőtt nő! Nem gondoltam, hogy tényleg megteszi…

A feszültség egyre nőtt közöttünk. Margit minden reggel kendőben ült az asztalhoz, és nem szólt hozzám. A családi ebédek kínos csendben teltek. A szomszédok is suttogni kezdtek: – Látod Margitot? Mi történt vele?

Egy este Margit bejött hozzánk. Leült az ágyam szélére.

– Zsuzsi, tudod… mindig is féltem attól, hogy öreg vagyok. Hogy már nem vagyok fontos senkinek. Azt hittem, ha fiatalabbnak látszom, talán újra szerethető leszek.

A könnyeim kicsordultak. – Margit néni, maga mindig fontos lesz nekünk. Nem a haja miatt szeretjük.

De ő csak legyintett. – Az ember néha butaságokat csinál, ha fél attól, hogy láthatatlanná válik.

Azóta próbálom jobban figyelni rá. Együtt mentünk el parókát venni. A boltban Margit először nevetett újra: – Nézd csak ezt a vöröset! Mint egy filmcsillag!

A család lassan visszatalált egymáshoz, de valami megváltozott. Megtanultam: egyetlen rossz döntés is elég ahhoz, hogy felszínre törjenek a régi félelmek és sérelmek.

Most gyakran gondolkodom: Vajon hányan érzik magukat így az idősebbek közül? Hány Margit él még közöttünk, akik csak egy kis figyelemre vágynak?

Ti mit tennétek másként az én helyemben?