Elég volt: Meddig kell még a családom terheit cipelnem?

– Megint nem tudtok fizetni a villanyért? – kérdeztem fáradtan, miközben a telefonomat szorongattam. Az anyám hangja a vonal túlsó végén remegett, de már nem tudtam sajnálni. – Tudod, hogy most volt a fizetésnapom, de a Laci megint elvitte a pénzt a kocsmába… – suttogta.

Gyerekkorom óta én vagyok a család támasza. Apám korán meghalt, anyám sosem dolgozott rendesen, Laci bátyám pedig mindig csak bajba keveredett. Már tizenhat évesen is én vittem haza a pénzt diákmunkából, hogy legyen mit enni. Most harmincnégy vagyok, egyedül élek egy kis albérletben Zuglóban, és még mindig minden hónapban nekik adom a fizetésem felét.

A barátaim sosem értették, miért csinálom ezt. – Miért nem hagyod őket? – kérdezte egyszer Zsuzsi, amikor együtt kávéztunk az Astorián. – Nem a te dolgod megoldani az életüket. – De hát ők a családom – feleltem akkor is, de már akkor is éreztem, hogy ez csak egy üres mondat.

Az utóbbi időben egyre nehezebben viselem. A munkahelyemen is egyre többet hibázom, mert éjszakánként nem tudok aludni az aggodalomtól. A főnököm, Gábor már többször szólt, hogy szedjem össze magam, különben kereshetek másik állást. De hogyan koncentráljak, amikor minden nap újabb üzenet vár otthon: „Elfogyott a kenyér”, „Nincs pénz gyógyszerre”, „A Laci megint összeverekedett valakivel”?

Tegnap este is ott ültem a konyhaasztalnál, amikor anyám hívott. – Kislányom, tudnál hozni egy kis pénzt? A fűtést kikapcsolják… – A hangja szinte könyörgött, de már nem tudtam sajnálni. – Anyu, én is fázom itthon. Nekem sincs több pénzem – mondtam ki először életemben az igazat. Hallottam, ahogy sírni kezd.

Aztán Laci hívott fel részegen. – Te mindig csak magadra gondolsz! Mi lenne velünk nélküled? – üvöltötte a telefonba. – Próbáltatok már dolgozni? – kérdeztem vissza dühösen. – Nekem nincs szerencsém! – vágta rá sértetten.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: tényleg az én dolgom mindent megoldani? Miért érzem magam bűnösnek, ha nemet mondok? Miért érzem úgy, hogy ha nem segítek, rossz ember vagyok?

Másnap reggel Zsuzsi rám írt: „Gyere el velem moziba este! Rád fér egy kis kikapcsolódás.” Először nemet akartam mondani, de aztán valami átkattant bennem. Elmentem vele. Két órára elfelejtettem mindent: anyám sírását, Laci vádaskodását, az üres hűtőt otthon.

A film után sétáltunk a Duna-parton. – Nem bírom tovább – mondtam ki halkan. – Úgy érzem, megfulladok ebben az egészben. – Zsuzsi megszorította a kezem. – Jogod van boldognak lenni. Nem vagy felelős mindenki életéért.

Hazafelé menet eldöntöttem: változtatok. Másnap reggel felhívtam anyámat. – Anyu, mostantól nem tudok több pénzt adni nektek minden hónapban. Nekem is élni kell az életemet. Próbáljatok meg ti is dolgozni vagy segítséget kérni mástól.

Csend volt a vonalban. Aztán anyám csak annyit mondott: – Akkor most mi lesz velünk?

– Nem tudom, anyu – feleltem őszintén –, de én már nem bírom tovább.

Azóta eltelt két hét. Anyám először napokig nem keresett, aztán egyszer csak felhívott: – Találtam egy takarítói állást a szomszéd utcában. Nem sok pénz, de legalább valami.

Laci még mindig haragszik rám, de már nem érzem magam bűnösnek miatta. Először érzem azt, hogy van saját életem.

Néha mégis elbizonytalanodom: vajon önző vagyok? Vagy végre csak magamra is gondolok? Ti mit tennétek a helyemben?