Ha holnap nem lesz pénz, vége mindennek – Eszter története
– Eszter, ezt most komolyan mondom: ha holnapig nem szerzed meg azt a pénzt, akkor vége – Gábor hangja keményen csattant a konyhában, mintha pofon vágott volna. A konyhaasztalnál ültem, előttem egy üres teáscsésze, a kezem remegett. A plafonon táncoló árnyékok mintha mind kinevettek volna.
– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan, de ő már felállt, és a kabátját kereste. – Nem értem, miért kell ennyire sietni. Megoldjuk, csak adj egy kis időt!
– Idő? Eszter, már hónapok óta csak ígérgetsz! Nekem ebből elegem van. Vagy előteremted azt a nyomorult háromszázezer forintot, vagy elfelejtheted az esküvőt is! – az ajtó becsapódott mögötte. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha az egész lakás összeroskanna.
A szüleim hangja visszhangzott bennem: „Ne bízz meg senkiben vakon, kislányom!” De hát Gábor volt az első férfi az életemben, akiben tényleg hittem. Most viszont úgy tűnt, minden hazugság volt.
Az éjszaka hosszú volt. A plafont bámultam, miközben a gondolataim körbe-körbe jártak. Honnan szerezzek ennyi pénzt? A fizetésemből hónap végére alig marad valami. Az anyáméknak sem mondhatom el – ők is épp csak kijönnek a nyugdíjból. A testvérem, Ádám… ő már régóta nem beszél velem. Azóta, hogy apánk halála után mindenki engem hibáztatott a család széthullásáért.
Reggel fáradtan keltem fel. A telefonom pittyegett: „Ne feledd, ma este hatig várom a választ. G.” Egy pillanatra elöntött a düh. Hogy lehet ilyen hideg? Hogy lehet ennyire pénzéhes? De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor együtt nevettünk a Margitszigeten, vagy amikor Gábor órákig simogatta a hajam egy nehéz nap után.
A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A főnököm, Katalin néni odalépett hozzám:
– Eszterkém, minden rendben? Olyan sápadt vagy ma.
– Semmi baj, csak nem aludtam jól – hazudtam.
De Katalin néni nem hagyta annyiban:
– Tudod, ha baj van otthon… vagy a fiúddal… szólj nyugodtan. Nekem is voltak nehéz időszakaim.
Majdnem elsírtam magam. De nem akartam gyengének látszani. A büszkeségem mindig is az egyetlen pajzsom volt.
Ebédszünetben felhívtam Ádámot. Háromszor kicsöngött, mire felvette.
– Mit akarsz? – kérdezte fáradtan.
– Ádám… tudom, hogy rég beszéltünk, de most tényleg nagy bajban vagyok. Szükségem lenne egy kis segítségre… pénzre.
– Mindig csak akkor keresel, ha bajban vagy! – vágta rám dühösen. – Tudod mit? Oldd meg magadnak! – és letette.
A könnyeim potyogtak az asztalra. Mindenki elfordult tőlem. Egyedül maradtam ebben az egészben.
Délutánra már annyira kétségbeestem, hogy azon gondolkodtam: talán el kellene adnom a nagymamám aranygyűrűjét. Az egyetlen emlék tőle… De hát mit ér egy gyűrű ahhoz képest, hogy elveszíthetem Gábort?
Este hat előtt öt perccel ott álltam a zálogház előtt. A kezem remegett, ahogy a gyűrűt szorongattam. Beléptem. Egy idős férfi nézett rám a pult mögül.
– Segíthetek valamiben?
– Igen… ezt szeretném beadni – nyújtottam át a gyűrűt.
A férfi szemüvegen keresztül vizsgálta meg.
– Ez szép darab… de sajnos csak ötvenezer forintot tudok adni érte.
Ötvenezer… az semmi ahhoz képest, amire szükségem van! Kétségbeesetten néztem rá.
– Nem lehetne többet?
– Sajnálom, kisasszony – mondta együttérzően.
Könnyekkel küszködve vettem át a pénzt. Kifelé menet majdnem összeestem az utcán. Felhívtam Gábort.
– Csak ötvenezer forintot tudtam szerezni…
– Akkor ennyi volt – mondta ridegen. – Ne hívj többet!
A vonal megszakadt. Ott álltam a sötét utcán egyedül, kezemben az apró borítékkal és egy darab elveszett múltammal.
Hazamentem. Leültem az ágy szélére és csak bámultam magam elé. Vajon tényleg ennyit értem? Vajon tényleg mindent fel kell áldozni egy olyan emberért, aki csak akkor szeret, ha pénzt tudok adni neki?
Másnap reggel Katalin néni odajött hozzám és csendben megölelt.
– Tudod Eszterkém, néha jobb egyedül lenni, mint rossz társaságban.
Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Megérte feláldozni mindent valakiért, aki sosem szeretett igazán? Ti mit tennétek a helyemben?