Két év házasság után: Vajon kibírja a szerelmünk, ha a férjem lánya beköltözik hozzánk?

– Nem hiszem el, Péter! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. – Hogy gondolod ezt? Hogy Lilla csak úgy beköltözik hozzánk? A mi kis lakásunkba?

Péter fáradtan nézett rám, mintha már hetek óta nem aludt volna rendesen. – Nincs más választásunk, Anna. Az anyja újra férjhez megy, és Lilla nem akar ott maradni. Megígértem neki, hogy mindig számíthat rám.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Péternek igaza van, de mégis… Két éve vagyunk házasok. Két év alatt végre kialakítottuk a saját kis világunkat, ahol minden apró részletet együtt terveztünk meg. Most pedig egy kamaszlány fogja felforgatni az egészet.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam, ahogy Péter halkan beszél telefonon Lillával. Próbáltam nem odafigyelni, de minden szó, minden sóhaj belém mart. Vajon elég erős vagyok ehhez? Vajon képes leszek szeretni ezt a lányt, akit alig ismerek?

A beköltözés napján Lilla csendben állt az ajtóban. Magas volt és vékony, hosszú barna haja az arcába lógott. Nem nézett rám, csak a földet bámulta.

– Szia, Lilla – próbáltam mosolyogni. – Örülök, hogy itt vagy.

– Szia – motyogta halkan.

Az első hetek maga volt a pokol. Lilla mindennel elégedetlen volt: túl kicsi a szoba, túl hangos a villamos az ablak alatt, túl sós a levesem. Péter próbált közvetíteni köztünk, de egyre inkább úgy éreztem, hogy két tűz közé szorultam.

Egy este Lilla becsapta maga mögött az ajtót, és ordítani kezdett:

– Elegem van ebből! Nem akarok itt lakni! Miért nem lehet normális családom?

Péter csak állt némán, én pedig próbáltam visszafogni a könnyeimet. Hát ezért harcoltam annyit? Ezért adtam fel mindent?

A következő napokban Péter egyre később jött haza. Lilla bezárkózott a szobájába, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Egyik este anyukám hívott:

– Anna, jól vagy? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.

– Nem tudom, anya – suttogtam. – Néha úgy érzem, mintha már nem is lennék fontos Péternek.

– Ne add fel! – mondta határozottan. – Az igazi családot nem adják ingyen.

Egy hét múlva Lilla eltűnt az iskolából. A tanárnő hívott minket: nem jelent meg az órákon. Péter kétségbeesetten rohangált fel-alá a lakásban.

– Hol lehet? Miért nem szólt?

Én csak ültem az ágy szélén és bámultam magam elé. Vajon én is hibás vagyok? Talán sosem fogadott el…

Este csöngettek. Lilla állt az ajtóban, vörös szemekkel.

– Sajnálom – suttogta. – Csak… annyira hiányzik minden régi dolog.

Leültem mellé a kanapéra. Hosszú percekig csendben voltunk.

– Tudod, Lilla – kezdtem halkan –, nekem sem könnyű ez az egész. De szeretném, ha tudnád: én tényleg próbálkozom.

Lilla rám nézett először igazán.

– Én is… csak félek.

Aznap este először éreztem azt, hogy talán van remény. Talán egyszer majd tényleg család leszünk.

De vajon elég lesz ez? Vajon kibírja a szerelmünk ezt a próbát? Vagy mindent elveszíthetünk egyetlen pillanat alatt?