Egyedül Zuglóban: Egy kérés, ami szétszakította a családomat
– Nem, anya, ezt most nem tudjuk megoldani – mondta Zsuzsi a telefonban, miközben hallottam a háttérben a kisunokám, Marci nevetését. A szívem összeszorult. Azt hittem, ha egyszer igazán szükségem lesz rájuk, ott lesznek nekem. De most, amikor egyedül maradtam ebben a régi zuglói lakásban, mintha mindenki elfordult volna tőlem.
A férjem, Lajos halála óta minden reggel ugyanaz: felkelek, kávét főzök két csészével – aztán rájövök, hogy már csak egy kell. Az ablakból nézem a Bosnyák téri piacra igyekvő embereket, és próbálom elképzelni, milyen lenne újra tartozni valakihez. A gyerekeim – Zsuzsi és Gábor – mindketten Budapesten élnek, de mintha egy másik világban lennének. Zsuzsiék Újbudán laknak egy panelban, Gáborék pedig Kispesten. Mindig azt mondják, mennyire elfoglaltak: munka, gyerekek, hitel, rohanás.
Amikor először felhoztam nekik, hogy szeretnék hozzájuk költözni – legalább egy időre –, csend lett a vonalban. Zsuzsi végül azt mondta: – Anya, nálunk tényleg nincs hely. A gyerekek is alig férnek el…
Gábor még ennyit sem mondott. Csak annyit: – Majd meglátjuk.
Azóta minden nap egyre nehezebb. A lakásban minden Lajosra emlékeztet: a fotel, amiben esténként olvasott; a régi rádió, amin együtt hallgattuk a Kossuthot; a konyhaasztal, ahol annyi vasárnapi ebédet ettünk együtt. Most csak a csend maradt.
Próbáltam elfoglalni magam. Elmentem a nyugdíjasklubba a Thököly úton, de ott is csak idegenek ültek körülöttem. Az egyik asszony, Margit néni azt mondta: – Tudja, Ilona, nekem sincs már senkim. De az ember megszokja…
Én nem akarom megszokni.
Egyik este felhívtam Zsuzsit újra. – Kislányom, legalább hétvégén átjöhetnétek…
– Anya, most tényleg nem jó – sóhajtott. – Marci beteg volt egész héten, András túlórázik… Majd jövő héten!
Letettem a telefont és sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy feleslegessé vált bútordarab.
A szomszédom, Piroska néni néha átjön beszélgetni. Ő is özvegy. Együtt isszuk meg a délutáni teát és panaszkodunk az időjárásra meg a politikára. De ő is azt mondja: – Az én lányom Németországban él. Már csak karácsonykor hív fel.
Egyre többször gondolok arra: vajon mit rontottam el? Mindig mindent megtettem a gyerekeimért. Lajosjal együtt dolgoztunk egész életünkben, hogy nekik jobb legyen. Soha nem kértem semmit cserébe.
Most mégis úgy érzem, mintha teher lennék számukra.
Egyik nap Gábor végre felhívott. – Anya, beszéltem Zsuzsival… Talán jobb lenne, ha elgondolkodnál egy idősek otthonán. Ott lenne társaságod is.
Mintha gyomorszájon vágtak volna.
– Tehát ennyi vagyok? Egy probléma, amit el lehet helyezni valahova? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem erről van szó… Csak aggódunk érted.
– Ha aggódnátok, akkor nem akarnátok eldugni valahova! – kiabáltam vissza.
Letettem a telefont és napokig nem beszéltem velük.
Azóta csak az üres lakás maradt és az emlékek. Néha elmegyek sétálni a Városligetbe, nézem a fiatalokat és az anyukákat babakocsival. Irigylem őket: nekik még ott van az összetartozás érzése.
A múlt héten Piroska néni elesett a lépcsőházban. Én találtam rá. Mentőt kellett hívnom. Azóta még jobban félek: mi lesz velem, ha egyszer én is így járok? Ki fog rám találni?
A gyerekeim néha írnak egy üzenetet: „Hogy vagy?” De már nem várok tőlük semmit.
Minden este Lajos fényképét nézem és azt kérdezem magamtól: vajon tényleg ennyit ér egy anya élete? Hogy lehet az, hogy akikért mindent feláldoztam, most nem akarnak mellettem lenni?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg túl sokat kértem?