Kétszer örülünk a vendégnek: Egy hétvége, ami mindent megváltoztatott

– Már megint itt vagy? – kérdeztem Gábortól, miközben a bejárati ajtóban álltam, és a kezében lógó, félig üres sörösdobozra meredtem. Az arca fáradt volt, de a szemeiben ott csillogott az a régi, pimasz fény, amit gyerekkorunkban is utáltam. – Anyu mondta, hogy jöhetek – felelte vállat vonva, mintha ezzel minden el lenne intézve.

A feleségem, Zsófi a konyhából kiáltott át: – Remélem, nem felejtetted el, hogy ma este nálunk vacsorázik a főnököm! – A hangjában ott vibrált az idegesség. Gábor csak legyintett, mintha nem is hallotta volna. Leült a kanapéra, ledobta a cipőjét, és bekapcsolta a tévét. A gyerekeim, Dóri és Marci, kíváncsian lesték az öregedő nagybácsit, aki mindig hozott valami furcsa ajándékot – most épp egy csomag rágót és egy régi focilabdát.

Az egész hétvége előre látható volt: Gábor jön, felforgat mindent, aztán vasárnap este eltűnik, mi pedig próbáljuk összeszedni magunkat. De most valahogy minden sokkal élesebbnek tűnt. Talán azért, mert Zsófi tényleg rettegett ettől a vacsorától. Talán azért, mert én is kezdtem belefáradni abba, hogy mindig nekünk kell alkalmazkodni.

– Gábor, kérlek, legalább ma este viselkedj rendesen – mondtam halkan, miközben mellé ültem. – Zsófinak ez nagyon fontos.

– Ugyan már, Laci! – nevetett fel. – Nem vagyok én gyerek. Csak egy kis nyugalmat akarok. Nálatok legalább nem kell attól félnem, hogy kirúgnak a lakásból.

Ez volt az a mondat, ami mindig előjött. Gábor harmincnyolc évesen még mindig albérletről albérletre vándorolt, sosem tudott megmaradni sehol. Mindig volt valami kifogása: a főbérlő hülye volt, a szomszédok zajosak voltak, vagy egyszerűen csak nem érezte jól magát. Mi pedig – főleg én – mindig befogadtuk. Mert ő az öcsém. Mert anyánk ezt várta el tőlem.

A vacsora előtti órákban Zsófi idegesen pakolta a tányérokat, én pedig próbáltam Gábort rávenni arra, hogy legalább egy inget vegyen fel. Dóri és Marci közben összevesztek azon, ki ülhet majd Gábor mellé az asztalnál. A feszültség tapintható volt.

– Laci, ha ma este valami butaságot csinál az öcséd… – kezdte Zsófi suttogva.

– Tudom – vágtam közbe. – Megpróbálok beszélni vele.

A főnök és a felesége pontosan érkeztek. Mindenki mosolygott, de éreztem, hogy Zsófi keze remeg az asztal alatt. Gábor először csendben maradt, aztán ahogy telt az idő és fogyott a bor, egyre hangosabb lett.

– Tudja, Imre bácsi – fordult hirtelen Zsófi főnökéhez –, Laci mindig is ilyen volt: mindent túlaggódik! Gyerekkorában is ő volt anyu kedvence…

A levegő megfagyott. Zsófi arca elvörösödött. Próbáltam témát váltani, de Gábor csak folytatta:

– Azért jó náluk lakni néha, mert itt legalább nem kell megfelelni senkinek! – nevetett fel kínosan.

A vacsora után Zsófi szó nélkül bevonult a hálószobába. A főnök gyorsan elköszönt. Én ott maradtam Gáborral és a gyerekekkel.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle halkan.

– Mit? Csak őszinte vagyok! – vont vállat.

– Nem érted? Tönkreteszed az életünket! Minden hétvégén ugyanaz! Nem tudunk pihenni, nem tudunk egymásra figyelni…

Gábor arca elkomorult. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha tényleg megbántódott volna.

– Nekem nincs más helyem – mondta halkan. – Ti vagytok az egyetlen családom.

Aznap este alig aludtam. Zsófi sírt mellettem az ágyban.

– Nem bírom tovább… Vagy ő, vagy én – suttogta.

Reggel Gábor már pakolt. A gyerekek szomorúan nézték.

– Elmegyek – mondta csendesen. – Ne aggódjatok miattam.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot. Vajon tényleg ennyire önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze kávéval és azon gondolkodom: hol húzódik a határ szeretet és önfeladás között? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért? És vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat?