Az én kicsi Lídia, Gucci ruhában: Rossz anya vagyok, vagy csak más?
– Már megint ebben a drága rongyban hoztad az óvodába? – csattant fel Erika, az óvónő, miközben Lídia kezét fogtam a reggeli sietségben. A kislányom büszkén pörgött egyet a halványrózsaszín, Gucci feliratú ruhácskájában, amit a születésnapjára vettem neki. A többi anyuka összesúgott mögöttem, mintha valami bűnt követtem volna el.
A szívem összeszorult. Nem értettem, miért baj, ha a lányomnak mindent meg akarok adni. Gyerekkoromban, Kiskunhalason, sosem volt új ruhám – mindig a nővérem levetettjeit hordtam. Megfogadtam, hogy az én gyerekemnek nem kell majd szégyenkeznie semmi miatt.
– Zsuzsa, te ezt komolyan gondolod? – kérdezte később anyám is, amikor meglátta Lídia új kabátját. – Egy ötévesnek ilyen márkás cuccokat venni? Nem lesz ebből baj?
– Miért lenne baj? – vágtam vissza ingerülten. – Csak azt akarom, hogy boldog legyen.
Anyám sóhajtott. – Nem attól lesz boldog, hogy mindene megvan. Inkább attól, ha szereted.
De hát szeretem! Minden percemet neki szentelem. Minden este együtt olvasunk mesét, hétvégén kirándulunk, és ha valamit szeretne, megpróbálom teljesíteni a kívánságát. Mi ebben a rossz?
A férjem, Gábor is egyre többször szóvá tette. – Zsuzsa, nem gondolod, hogy túlzásba viszed? Lídia már most hisztizik, ha nem kapja meg azonnal, amit akar. Tegnap is sírt a boltban, mert nem vettem meg neki azt a plüssmacit.
– De hát gyerek! – védekeztem. – Majd kinövi.
Gábor csak csóválta a fejét. – Nem akarom, hogy elkényeztesd.
Egyre gyakrabban éreztem magam egyedül. A barátnőim is elfordultak tőlem. Régen együtt kávéztunk a főtéren, most már csak üzenetekben beszélünk. – Te mindig mindent jobban tudsz – írta egyszer Anikó. – De ne csodálkozz, ha Lídia nem talál majd barátokat magának.
Ez fájt. Lídia tényleg egyre többször játszott egyedül az óvoda udvarán. A többi gyerek nem hívta be a körbe. Egyik délután sírva jött ki az öltözőből.
– Anya, miért mondják rám, hogy beképzelt vagyok?
Lehajoltam hozzá és megsimogattam a haját. – Azért mondják ezt, mert irigyek rád. De te ne törődj velük!
De törődött. Egyre szomorúbb lett. Már nem akarta felvenni a szép ruháit sem.
Egy este leült mellém Gábor.
– Zsuzsa, beszélnünk kell. Lídia nem boldog. Lehet, hogy tényleg túl sokat akarsz neki adni. Próbálj meg kevesebbet vásárolni neki! Inkább játssz vele többet.
Dühös lettem.
– Mindig csak engem hibáztatsz! Én csak jót akarok neki!
– Tudom – mondta halkan –, de néha a kevesebb több.
Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és visszagondoltam a saját gyerekkoromra. Anyám sosem vett nekem semmit, de mindig ott volt mellettem. Talán tényleg igaza van Gábornak…
Másnap reggel Lídia odabújt hozzám.
– Anya, ma felvehetem azt a régi farmert? Azt mondta Zsófi, hogy abban játszhatok velük.
Elmosolyodtam és megsimogattam az arcát.
– Persze, kicsim.
Aznap délután először láttam nevetni az udvaron a többi gyerekkel együtt.
Este csendben ültem Gábor mellett a kanapén.
– Talán tényleg túlzásba vittem – suttogtam.
Ő átkarolt.
– Mind hibázunk néha. De most már tudod, mire van igazán szüksége.
Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg rossz anya voltam? Vagy csak más? Hol van az a határ, ahol az anyai szeretet átfordul túlzásba? Ti mit gondoltok erről?