Eladtam a telkem, mindent a fiamra bíztam – két hónap múlva már egy albérleti szobában találtam magam. De nem tudták, hogy én is készültem egy tervvel…
– Apa, ne aggódj, minden rendben lesz! – mondta Zsolt, a fiam, miközben a szerződést írta alá a konyhaasztalnál. A keze enyhén remegett, de a szemébe nézve láttam: hisz abban, amit mond. – Amint kész a ház, tiéd lesz az egész földszint. Tágas lesz, világos, és csinálok egy szép kis sarkot is anyának meg a nagyszülők emlékére.
Akkor még elhittem neki. Vagy inkább hinni akartam. Hatvanhárom évesen az ember már nem vágyik nagy dolgokra – csak egy kis biztonságra, egy helyre, ahol esténként leülhet a régi fotelba, és ahol a múlt emlékei nem válnak semmivé. A telkem volt az utolsó biztos pontom: ott nőtt fel Zsolt és az öccse, Gergő is. Ott tanultak biciklizni, ott sírtak először szerelmi bánatukban. És most… most mindent odaadtam.
A papírok aláírása után Zsolt megölelt. – Hidd el, apa, ez mindannyiunknak jó lesz! – mondta. Anyám arcképe ott lógott a falon, mintha ő is figyelné az egészet. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha ő is bólintana: „Bízz bennük!”
Két hónap telt el. A ház alapjai már álltak, de a hangulat megváltozott. Zsolt felesége, Erika egyre gyakrabban nézett rám furcsán. Egy este vacsora közben szólt oda:
– László bácsi, nem gondolja, hogy egy kicsit túl sokat van itt? A gyerekeknek is kell a hely…
Zsolt zavartan nézett rám. – Apa… beszélnünk kellene. Tudod, most minden pénz kell az építkezéshez. Nem lenne baj, ha egy időre… szóval… ha keresnél magadnak egy kis albérletet? Csak amíg kész nincs a ház.
A szívem összeszorult. Ott ültem az asztalnál, ahol harminc évig én voltam a családfő. Most meg úgy beszélnek velem, mint egy idegennel.
– És Gergő? – kérdeztem halkan. – Ő mit szól ehhez?
– Gergő? Ő most Németországban dolgozik! Nem ér rá ilyenekkel foglalkozni – vágta rá Erika.
Nem szóltam többet. Másnap összepakoltam néhány ruhát és a legfontosabb emlékeimet: anyám kendőjét, apám régi óráját és egy fényképet Zsoltról és Gergőről gyerekkorukból.
Egy dohos albérleti szobában találtam magam a város szélén. Az ablak alatt villamos csikorgott el óránként. Az első éjszaka alig aludtam valamit; csak bámultam a plafont és hallgattam a szomszédok veszekedését.
A következő hetekben Zsolt ritkán hívott. Ha mégis, mindig sietett: „Apa, most nem érek rá… majd kereslek!” Erika egyszer sem keresett.
Egy vasárnap délután Gergő hívott Németországból.
– Apa! Mi történt? Miért vagy albérletben?
Elmeséltem neki mindent. Hallgatott egy darabig.
– Tudod mit? Hazajövök pár hét múlva. Nem hagyom ezt annyiban!
A hangjában ott volt az az elszántság, amit mindig is szerettem benne.
De én már akkor tudtam: nem vagyok teljesen kiszolgáltatva. Amikor aláírtam a telek eladását Zsoltnak, ügyvéd barátommal kötöttünk egy külön szerződést is – egy haszonélvezeti jogot biztosító papírt, amiről Zsolték nem tudtak. Ez azt jelentette: jogom van ott lakni életem végéig, akármi történik is.
Eltelt még két hónap. Egyik este Zsolt hívott:
– Apa… beszélnünk kellene. Erika szerint… szóval… lehet, hogy mégsem lenne jó, ha visszaköltöznél majd hozzánk. Tudod… a gyerekeknek kell a tér.
Akkor elővettem a titkos szerződést.
– Zsolt – mondtam nyugodtan –, van itt valami, amit elfelejtettél. Amíg élek, jogom van ott lakni. Ezt ügyvéd előtt írtuk le.
Csend lett a vonalban.
– De… de apa… miért nem mondtad?
– Mert bíztam benned – válaszoltam halkan.
Másnap Zsolt személyesen jött el hozzám az albérletbe. Leült velem szemben; láttam rajta: összetört.
– Sajnálom, apa… Nem így akartam… Csak minden olyan nehéz lett mostanában…
– Tudom, fiam – mondtam –, de nekem is nehéz volt mindent odaadni nektek. Egyedül maradni… azt hiszed, könnyű?
Sokáig ültünk csendben egymás mellett. Végül megszorította a kezem.
– Megpróbálom helyrehozni – mondta halkan.
Azóta visszaköltöztem az új ház földszintjére. Nem lett belőle palota, de legalább újra otthon vagyok – és talán Zsolt is tanult valamit ebből az egészből.
Néha még mindig hallom magamban Zsolt első ígéretét: „Apa, tiéd lesz az egész földszint.” Vajon tényleg tanulunk egymás hibáiból? Vagy minden családban eljön egyszer ez a pillanat?