Feleségül vettem egy hajléktalan nőt, két gyerekünk született – aztán három luxusautó jött érte, és minden megváltozott
– Hová mész, Anna? – kérdeztem remegő hangon, miközben a három fekete Audi leparkolt a házunk előtt. A gyerekek az ablakból nézték a jelenetet, én pedig éreztem, hogy minden, amit eddig biztosnak hittem, most darabokra hullik.
Nem így képzeltem el a negyvenedik születésnapomat. De kezdjük az elején.
Harminchat éves voltam, amikor a szomszédok már úgy beszéltek rólam, mint valami különc agglegényről. „Péter, hát te még mindig egyedül? Mi lesz így veled?” – hallottam nap mint nap a boltban, a lépcsőházban, sőt még a saját anyámtól is. Nem mintha sosem lett volna barátnőm – voltak szerelmek, de valahogy sosem működött. Egy idő után beletörődtem: talán nekem a magány jutott.
A kertészkedés lett a menedékem. A kis kertvárosi ház mögött paradicsomot, paprikát nevelgettem, esténként pedig a kutyámmal sétáltam a Duna-parton. Egyik ilyen séta alkalmával láttam meg először Annát. Egy padon ült, rongyos kabátban, és egy félig üres kávéspoharat szorongatott. Valami megmozdult bennem – talán a magányom szólt hozzám, talán az ő szomorú tekintete.
– Szüksége van valamire? – kérdeztem tőle félénken.
– Csak egy kis nyugalomra – felelte halkan.
Másnap újra ott volt. Harmadnap is. Egy idő után már együtt sétáltunk vissza a házamhoz, ahol meleg teát főztem neki. Anna keveset beszélt a múltjáról. Csak annyit mondott: „Elvesztettem mindent.”
A szomszédok persze rögtön pletykálni kezdtek. „Péter egy hajléktalannal barátkozik! Micsoda szégyen!” De engem nem érdekelt. Anna lassan beköltözött hozzám. Először csak néhány napra, aztán végleg. Megtanultam vele újra bízni valakiben. Hamarosan megszületett az első fiunk, Bence, majd két év múlva a kislányunk, Zsófi.
A ház megtelt élettel: gyerekzsivajjal, veszekedésekkel és nevetéssel. Anna csodálatos anya lett. Mégis, néha elkapott egy furcsa érzés: mintha valamit titkolna előlem. Éjszakánként néha sírva ébredt fel, és csak annyit mondott: „Bocsáss meg.”
Aztán eljött az a bizonyos nap.
Épp a kertben játszottunk a gyerekekkel, amikor három fekete Audi gördült be a kapu elé. Kiszállt belőlük három öltönyös férfi és egy elegáns idős asszony. Anna elsápadt.
– Anna! – kiáltotta az asszony. – Végre megtaláltunk!
Anna remegett. A férfiak körbevették.
– Kérem… csak hadd beszéljek Péterrel! – könyörgött.
Az asszony odalépett hozzám.
– Maga Péter? Tudja maga egyáltalán, ki ez a nő?
Csak bámultam rájuk értetlenül.
– Anna az én lányom – mondta az asszony hidegen. – A férjem halála után eltűnt. A családunk vagyonos, de ő mindent hátrahagyott…
Anna zokogva borult a földre.
– Nem akartam visszamenni! Itt boldog vagyok! – sírta.
Az asszony arca megrándult.
– A gyerekeidnek jobb életet tudunk adni. Nem maradhatsz itt tovább.
A gyerekek sírni kezdtek. Anna engem nézett kétségbeesetten.
– Péter… én szeretlek… de nem akarom elveszíteni őket!
A férfiak közelebb léptek.
– Most velünk jössz – mondta az egyik határozottan.
Anna rám nézett utoljára, aztán elindult velük. A gyerekek utánanyúltak, de én csak álltam ott bénultan.
Aznap este egyedül ültem a konyhában. A gyerekek sírtak az ágyban. A szomszédok persze rögtön tudni akarták, mi történt: „Na ugye mondtuk mi! Az ilyen nőből sosem lesz rendes feleség!”
De én csak Annára gondoltam. Vajon miért menekült el otthonról? Miért választotta inkább az utcát és engem? És most mi lesz velünk?
Hetekig nem hallottam felőle semmit. A gyerekek minden este kérdezték: „Apa, mikor jön vissza anya?” Nem tudtam mit felelni.
Egy hónap múlva levelet kaptam tőle:
„Péter! Szeretlek titeket, de most muszáj rendbe hoznom mindent magamban és a családommal is. Nem tudom, mikor láthatlak újra benneteket… Kérlek, vigyázz Bencére és Zsófira! Mindennél jobban szeretlek titeket.”
Azóta minden nap várom, hogy egyszer újra megjelenjen az ajtóban. Néha azt gondolom, talán jobb lenne elengedni… De hogyan lehet elengedni valakit, aki mindent jelentett?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy tényleg igazuk volt a szomszédoknak?