„László, eljátszanád a férjemet… csak egy napra?” – Egy nap, ami mindent megváltoztatott
– László, kérlek… csak egy napra. Eljátszanád a férjemet? – súgta oda Anna, miközben a kávézó zsibongása körülöttünk szinte elhalkult. A keze remegett, ahogy a csészéjét szorongatta. Nem ismertem őt, soha nem láttam azelőtt. Csak ültem ott, a megszokott sarokban, dolgozatokat javítva, amikor odalépett hozzám.
– Tessék? – kérdeztem vissza döbbenten, mert nem értettem, miért pont engem választott.
– Kérlek… – nézett rám könyörgő szemekkel. – Az apám itt van, és ha megtudja, hogy elváltam, kitagad. Csak most jött haza Németországból, és azt hiszi, minden rendben van velem. Nem tudom, mit tegyek…
Azt hiszem, akkor döntöttem el. Talán a magányom miatt, talán mert láttam a kétségbeesést benne. Bólintottam.
– Rendben. László vagyok – nyújtottam kezet.
– Anna – suttogta hálásan.
A következő órákban egy idegen életébe csöppentem. Anna apja, Károly bácsi, egy határozott tekintetű, öregedő férfi volt, aki mindent tudni akart rólam. Hol dolgozom? Van-e saját lakásom? Mikor lesz unoka? Anna mellett ültem az asztalnál, és próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Hazudtam magamról: azt mondtam, mérnök vagyok a MÁV-nál, szeretek horgászni és imádom Annát.
Közben Anna keze néha meg-megremegett az asztal alatt. Láttam rajta, mennyire fél az apjától. Károly bácsi minden mondatában ott volt az ítélkezés: „Az én lányom nem lehet boldogtalan! Nálunk nem válik senki!”
Ahogy telt az este, egyre nehezebb lett a szerep. Anna anyja, Marika néni is gyanakodva méregetett: „László fiam, te tényleg szereted Annát?”
– Igen – mondtam halkan. És ahogy kimondtam ezt a szót, valami furcsa érzés futott végig rajtam. Mintha tényleg szeretném őt. Mintha ez az egész játék valóság lenne.
A vacsora után Anna félrehívott a kertbe.
– Sajnálom – mondta könnyes szemmel. – Tudom, hogy ez őrültség volt… Csak annyira félek tőlük. Mindig azt várják el tőlem, hogy tökéletes legyek. Hogy férjem legyen, gyerekem… De én már nem bírom ezt tovább.
– Miért nem mondod el nekik az igazat? – kérdeztem halkan.
– Mert akkor elveszíteném őket – suttogta.
Ott álltunk a sötét kertben, két idegen egymás mellett. Éreztem a fájdalmát, mert én is hasonló cipőben jártam: anyám sosem fogadta el, hogy tanár lettem, nem orvos vagy ügyvéd. Mindig azt mondta: „Laci fiam, többre vagy képes!”
Anna apja közben utánunk jött.
– Mi folyik itt? – kérdezte gyanakodva.
Anna megremegett.
– Semmi baj, Károly bácsi – mondtam határozottan. – Csak beszélgettünk.
Az este végén Anna megköszönte nekem.
– Nem tudom, hogyan háláljam meg…
– Nem kell semmit tenned – mondtam mosolyogva. – De talán egyszer majd elmondod nekik az igazat.
Azt hittem, ezzel vége is lesz. De másnap reggel Anna felhívott.
– László… Apám ragaszkodik hozzá, hogy találkozzunk újra. Azt mondja, szeretné jobban megismerni a „vejemet”.
Így kezdődött minden. Egy hazugság miatt hirtelen egy család életének része lettem. Hétről hétre jártam hozzájuk: együtt főztünk gulyást Marika nénivel, Károly bácsival pecázni mentem a Dunára. Anna és én közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz – de mindig ott lebegett köztünk a titok.
Egy este Anna sírva tört ki:
– Nem bírom tovább! László… én nem akarok hazudni! Nem akarok megfelelni nekik! Szeretnék önmagam lenni!
– Akkor mondd el nekik! – kérleltem.
De félt. És én is féltem: mi lesz velem, ha kiderül az igazság? Mi lesz velünk?
Végül egy vasárnap délután Anna összeszedte minden bátorságát.
– Apa… Anya… Szeretnék valamit mondani – kezdte remegő hangon. – László nem a férjem. Sőt… csak most ismertem meg igazán. De nélküle nem tudtam volna kimondani ezt nektek: elváltam. És nem akarok többé hazudni.
Csend lett. Károly bácsi arca elsápadt.
– Hogy tehetted ezt velünk? – kérdezte megtörten.
Anna sírt. Én ott álltam mellette némán.
Marika néni végül odalépett hozzá és átölelte.
– Az én lányom vagy… bármi történik is.
Károly bácsi sokáig nem szólt hozzánk. De idővel megbékélt.
Anna és én barátok maradtunk. Néha találkozunk még ma is egy kávéra abban a régi kávézóban.
Sokszor gondolok arra: mi lett volna, ha akkor nemet mondok? Vajon hányan élnek még mindig hazugságban csak azért, hogy megfeleljenek másoknak?
Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feladni önmagunkat a család kedvéért? Vagy inkább vállaljuk az igazságot minden következményével együtt?