1979-ben kilenc roma kislányt fogadtam örökbe, akiket senki sem akart – Ma, évtizedekkel később, el sem hiszik, mi lett belőlük

– Nem fogod elhinni, mit csináltál, Lajos! – csattant fel anyám a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a fáradtságtól. – Kilenc cigánygyereket? Hát normális vagy te?

A hangja még most is visszhangzik bennem, mintha tegnap történt volna. 1979-et írtunk, és én harmincnégy évesen már özvegy voltam. Két éve temettem el Évát, az egyetlen nőt, akivel valaha családot akartam. A házunkban minden sarokban ott bujkált a hiánya: a hímzett párnákon, a fényképeken, a soha be nem fejezett gyerekszobában.

Aznap délután szakadt az eső. A régi Zsigulim lerobbant valahol Kecskemét határában. A legközelebbi épület egy omladozó téglaépület volt: a Szent Erzsébet Gyermekotthon. Csak telefonálni akartam. De ahogy beléptem, valami megváltozott bennem.

A folyosón kilenc kislány ült egymás mellett, mindegyikük sötét szemű, göndör hajú, soványka. Az egyikük – talán a legkisebb, talán csak ötéves lehetett – rám nézett, és azt mondta: – Maga az új apukánk?

Elnevettem magam, de a nevetésben ott volt minden fájdalmam. – Nem hiszem – feleltem halkan. De valami mégis megrezdült bennem.

A nevelőnő, Piroska néni odalépett hozzám. – Ezeket a lányokat senki sem akarja örökbe fogadni – mondta csendesen. – Mind romák. Volt már jelentkező, de mindig visszaléptek.

Nem tudom, mi történt velem azon az estén. Talán Éva hiánya beszélt belőlem, talán az a kilenc szempár. De másnap visszamentem.

Az örökbefogadás nem ment könnyen. A hivatalban úgy néztek rám, mintha megőrültem volna.

– Egyedülálló férfi? Kilenc roma kislány? Maga ezt komolyan gondolja? – kérdezte a szociális munkás, Kovács úr.

– Komolyan – feleltem. – Ha már családom nem lehet úgy, ahogy terveztem… legalább nekik adok egyet.

Az első hónapok pokoliak voltak. A faluban mindenki csak suttogott rólunk. A boltban nem szolgáltak ki rendesen; a szomszédok elfordultak tőlünk. A lányok féltek tőlem – és én is féltem tőlük. Nem tudtam főzni rájuk, nem értettem a hajfonáshoz, és fogalmam sem volt, hogyan kell egy ötévest megvigasztalni éjszaka.

A legidősebb, Gizella egyszer odajött hozzám: – Apu, te tényleg szeretsz minket? Vagy csak sajnálsz?

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem.

Az évek teltek. A lányok nőni kezdtek; mindegyikük más-más utat választott. Volt köztük, aki már tizennégy évesen megszökött otthonról – Zsuzsi sosem tudta feldolgozni az anyja elvesztését. Másikuk, Mariann, kitűnő tanuló lett; ő volt az első roma lány a faluban, aki gimnáziumba járt.

De minden siker mögött ott voltak a kudarcok is. Gizellát egyszer megverték az iskolában: „Koszos cigány!” – kiabálták utána. Hazajött vérző orral, és én nem tudtam mit mondani neki.

– Miért utálnak minket ennyire? – kérdezte zokogva.

– Mert nem ismernek titeket – mondtam végül. – De majd megismernek.

A faluban lassan változott valami. Amikor Mariann megnyerte az országos tanulmányi versenyt, a polgármester is gratulált neki. Amikor Gizella férjhez ment egy helyi fiúhoz – egy magyarhoz –, már senki sem szólt be nekik nyíltan.

De otthon sem volt mindig béke. A lányok gyakran veszekedtek egymással; irigykedtek egymás sikereire vagy féltékenyek voltak rám. Egy este Gizella nekem esett:

– Te sosem leszel igazi apánk! Nem érted te ezt!

Csak ültem némán; tudtam, igaza van valahol. De azt is tudtam: ha most feladom, mindent elveszítek.

A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor Zsuzsi tizenhat évesen terhes lett. A falu újra suttogni kezdett; anyám is felhívott:

– Látod? Megmondtam én! Ezekből sosem lesz rendes ember!

De Zsuzsi megszülte a kisfiát – és én ott voltam mellette végig.

Mostanra mind felnőttek lettek. Mariann ügyvéd lett Budapesten; Gizella három gyereket nevel; Zsuzsi egyedülálló anya lett ugyan, de dolgozik és tanul is mellette. A többiek szétszóródtak az országban: van köztük ápolónő, tanársegéd és bolti eladó is.

Néha összegyűlünk nálam vasárnaponként. Ilyenkor nézem őket: ahogy nevetnek, veszekednek vagy csak csendben ülnek egymás mellett… És arra gondolok: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg család lettünk-e? Vagy csak kilenc elveszett gyerek és egy magányos férfi története vagyunk?

Mit gondoltok? Lehet-e igazi család az ilyen sorsból? Vagy csak áltatjuk magunkat?