„Engedd, hogy játsszak a lányoddal, és meggyógyítom!” – Egy koldusfiú és egy milliomos drámai találkozása a Margitszigeten
– Engedd, hogy játsszak vele! Esküszöm, tudom, hogyan lehet újra járni! – kiáltottam, miközben a Margitsziget sétányán a szakadó esőben álltam, és a cipőm talpa már teljesen átázott. A férfi, akit mindenki csak „Nagy Gábor úrnak” ismert a városban, lenézett rám. A lánya, Anna, a tolószékben ült, és szomorúan nézett maga elé. Az arca sápadt volt, mintha minden reményt elvesztett volna.
– Mit akarsz te? – kérdezte Gábor úr hidegen. – Nem adok pénzt. Menj innen!
– Nem kell pénz! Csak hadd játsszak vele! – könyörögtem. – Tudom, mitől nem tud járni…
A férfi arca eltorzult a haragtól. – Honnan tudnál te bármit is? Egy koszos utcagyerek vagy! – kiabálta, de Anna halkan megszólalt:
– Apa… hagyd… hadd próbálja meg…
A férfi dühösen elfordult, de végül bólintott. – Tíz perc. Ha valami baja lesz, esküszöm, rendőrt hívok.
Anna rám mosolygott. Közelebb léptem hozzá, és letérdeltem mellé. – Szia, Anna. Én Marci vagyok. Szeretsz rajzolni?
Bólintott. Elővettem egy kopott ceruzát és egy gyűrött papírt a zsebemből. – Rajzoljunk együtt! – mondtam neki.
Ahogy rajzoltunk, észrevettem valamit a lábán: egy apró sebhelyet a bokáján, amit valószínűleg senki sem vett észre. Megkérdeztem tőle:
– Ez mikor lett?
– Tavaly nyáron… leestem a hintáról. Azóta nem tudok járni…
Felnéztem Gábor úrra. – Orvos látta?
– Természetesen! A legjobb orvosokat hívtam! – vágta rá ingerülten.
– De volt röntgenen? – kérdeztem tovább.
A férfi elbizonytalanodott. – Azt hiszem… igen… vagyis… nem tudom…
Anna közben egyre bátrabb lett mellettem. Meséltem neki arról, hogyan szoktam régen a testvéreimmel játszani az utcán, hogy milyen jó érzés futni a pocsolyákban. Láttam rajta, hogy vágyik rá, hogy újra mozogjon.
– Próbáld megmozdítani a lábujjadat! – kértem tőle halkan.
Anna koncentrált, és lassan-lassan megmozdult a lábfeje. Gábor úr döbbenten nézte.
– Ez nem lehet… – suttogta.
– Lehet, hogy csak fél… – mondtam halkan. – Talán nem is fizikailag sérült meg igazán…
A férfi arca megremegett. Hirtelen letérdelt ő is Anna mellé, és könnyek jelentek meg a szemében.
– Kislányom… annyira sajnálom… mindig csak dolgoztam… nem vettem észre, mennyire félsz…
Anna átölelte az apját. Én csendben hátrébb húzódtam.
Aznap este Gábor úr felajánlotta, hogy hazavisz engem is vacsorázni. Az asztalnál ülve először éreztem azt, hogy talán nekem is lehet családom. Anna lassan-lassan elkezdett bízni magában: először csak aprókat lépett a szobában, majd néhány hét múlva már az udvaron futottunk együtt.
De nem mindenki örült ennek a változásnak. Gábor úr felesége, Judit asszony sosem nézett rám jó szemmel.
– Mit keres ez az utcagyerek nálunk? – kérdezte egy este élesen.
– Ő segített Annának! – védett meg Anna.
Judit asszony azonban hajthatatlan volt. Egyik este hallottam, ahogy Gábor úrral veszekednek:
– Nem akarom, hogy Marci itt legyen! Mit gondolnak majd rólunk a barátaink? Hogy koldusokat fogadunk be?
Gábor úr csak ennyit mondott: – Ő több emberséget mutatott nekünk, mint bárki más az ismerőseink közül.
Aznap este Annával az ablakban ültünk és néztük az esőt.
– Marci… félek, hogy el kell menned…
– Nem baj – mondtam neki halkan –, ha mennem kell is, mindig emlékezz arra: képes vagy rá! Nem azért tudsz járni újra, mert én segítettem neked, hanem mert elhitted magadról.
Másnap reggel Judit asszony közölte velem: – Marci, vissza kell menned oda, ahonnan jöttél.
Anna sírt. Gábor úr csak némán állt az ajtóban.
Elmentem. Újra az utcán aludtam pár napig. De Anna minden héten írt nekem levelet: „Ma már futottam iskolába!” „Apa elvitt kirándulni!” „Hiányzol!”
Egy év múlva Gábor úr keresett meg a pályaudvaron.
– Marci… szeretném, ha visszajönnél hozzánk. Judit elköltözött… Anna minden nap rólad beszél… És én is rájöttem valamire: nem az számít, honnan jössz, hanem hogy milyen ember vagy.
Most már együtt élünk hárman egy kis lakásban Óbudán. Anna egészségesebb és boldogabb, mint valaha. Néha még mindig eszembe jut az első találkozásunk a Margitszigeten: vajon mi lett volna velünk, ha akkor Gábor úr nemet mond?
Vajon tényleg ilyen vékony szálon múlik minden? Ti mit tettetek volna az ő helyében?