Elköszöntem, de egy titok mindent megváltoztatott: az esküvőm előtti éjszaka, amit sosem felejtek el
– Nem hiszem el, hogy ezt most mondod nekem, anya! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A bögrém megremegett, a benne lévő kávé kilöttyent a terítőre. Anyám arca sápadt volt, szemei könnyesek. – Fiam, kérlek… csak most tudtam meg én is. Nem akartam, hogy így derüljön ki.
Az esküvőm előtti este volt. Másnap feleségül veszem Laurát, a lányt, aki három évig várt rám türelemmel, míg én próbáltam összeszedni magam Mariana halála után. Mariana… az első feleségem, aki négy éve halt meg autóbalesetben. A temetés óta minden nap vele álmodtam. Azt hittem, már elengedtem, de most, hogy itt ültem anyámmal szemben, rájöttem: sosem tudtam igazán búcsút venni tőle.
Az egész napot készülődéssel töltöttük. Laura családja már átküldte a pogácsát, apám a pálinkát kóstolgatta a szomszédokkal. Mindenki izgatott volt. Csak én éreztem magam idegennek ebben az örömben. Este lett, amikor úgy döntöttem, elmegyek Mariana sírjához. Egy utolsó búcsú – gondoltam –, hogy tiszta lappal kezdhessek Laurával.
A temető csendes volt, csak a szél zörgette a fák leveleit. Letérdeltem a sír előtt, és halkan beszélni kezdtem:
– Sajnálom, Mariana… Tudom, hogy azt ígértem, örökké szeretni foglak. De most valaki másnak is helyet kell adnom a szívemben. Kérlek… engedj el.
Ahogy felálltam volna, valaki megszólalt mögöttem:
– Nem hiszem, hogy ezt csak úgy el lehet engedni.
Megfordultam. Egy nő állt ott – ismerős arc, de nem tudtam hova tenni. Kicsit hasonlított Marianára…
– Ki maga? – kérdeztem zavartan.
– Éva vagyok… Mariana nővére.
A szívem hevesen vert. Éva sosem jött el a temetésre, külföldön élt évekig. Most mégis itt állt előttem.
– Miért most jöttél vissza? – kérdeztem gyanakodva.
– Mert valamit tudnod kell – mondta halkan. – Mariana halála nem volt baleset.
A világ megállt körülöttem. – Mit beszélsz?
– Aznap este… veszekedtetek. Mariana sírt, felhívott engem is. Azt mondta, félt valamitől. De nem mondta el, mitől.
– Éva… én sosem bántottam őt! – fakadtam ki kétségbeesetten.
– Tudom – bólintott lassan –, de valaki más igen. És anyád tudja az igazat.
Kábultan indultam haza. Anyám a konyhában várt rám, mintha tudta volna, hogy jövök. Amikor ránéztem, minden haragom és félelmem egyszerre tört fel bennem.
– Anya… mit tudsz te erről?
Anyám remegő kézzel törölgette a poharakat.
– Fiam… aznap este Mariana felhívott engem is. Azt mondta, valaki követi őt… azt hitte, csak képzelődik. De amikor elindult hazafelé, egy fekete autó ment utána…
– Miért nem mondtad ezt soha? – suttogtam.
– Mert féltem! Az apád… ő kölcsönkért pénzt rossz emberektől. Azt hittem, miattunk történt az egész.
A gyomrom összeszorult. Apám ekkor lépett be az ajtón.
– Miről beszélgettek ilyen későn? – kérdezte gyanakodva.
– Apa… te tudsz valamit Mariana haláláról? – néztem rá mereven.
Apám arca elsápadt. Egy pillanatig csak állt némán, majd leült az asztalhoz.
– Fiam… én csak segíteni akartam nektek. De rossz emberektől kértem kölcsönt az esküvőtökre… aztán nem tudtam visszafizetni időben. Fenyegettek minket…
A levegő megfagyott közöttünk. Anyám sírni kezdett.
– Azt hitted, miattad halt meg? – kérdeztem apámat dühösen.
– Nem tudom… csak azt tudom, hogy aznap este láttam azt a fekete autót a házunk előtt is.
Az egész világom darabokra hullott. Hogy lehetnék boldog Laurával, ha a múltam ilyen sötét titkokat rejt?
Másnap reggel fáradtan keltem fel. Laura ragyogó arccal jött be hozzám.
– Minden rendben lesz – mondta mosolyogva –, érzem!
Ránéztem és elmosolyodtam… de belül üres voltam.
Az oltár előtt állva végig csak egy kérdés járt a fejemben: Vajon képes vagyok-e elengedni a múltat és új életet kezdeni úgy, hogy sosem tudom meg az igazságot?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy örökre ott marad a szívemben ez az árnyék?