A férjem fél éve az anyjánál lakik – meddig tűrjem még?

– Gábor, mikor jössz végre haza? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a hideg kávémat bámultam.

A vonal túlsó végén hosszú csend. Majd anyósom hangja szűrődött be: – Gábor, ne idegeskedj, majd én beszélek vele! – és már hallottam is a lépteit, ahogy elvonul a szobából.

– Most nem tudok beszélni, Anikó – mondta végül a férjem fáradtan. – Anyámnak szüksége van rám. Nem látod, hogy beteg?

Azt hittem, felrobbanok. Fél éve tart ez az egész. Fél éve vagyok egyedül a lakásban, amit együtt vettünk fel hitelre, ahol minden reggel két csésze kávét főzök, de csak az enyém fogy el. Fél éve Gábor minden este azt mondja: „Csak még pár nap, amíg anyám jobban lesz.” És fél éve minden nap egyre rosszabbul vagyok.

Az anyósom, Ilona néni sosem kedvelt engem. Már az esküvőnkön is úgy nézett rám, mintha valami idegen test lennék Gábor életében. Mindig is azt éreztette velem, hogy én csak egy múló szeszély vagyok a fia életében, és előbb-utóbb úgyis visszakapja őt. Az első években próbáltam megfelelni neki: vittem süteményt, segítettem a ház körül, de mindig talált valamit, amibe beleköthetett.

– Anikóka, te nem tudod úgy főzni a húslevest, mint én – mondta egyszer gúnyosan. – Gábor mindig azt mondta, az én levesem a kedvence.

Gábor ilyenkor csak mosolygott zavartan. Én próbáltam nem törődni vele. De most már nem tudok.

Az egész tavaly novemberben kezdődött. Ilona néni elesett a fürdőszobában. Semmi komoly – legalábbis az orvos szerint –, de onnantól kezdve minden baja lett: fájt a lába, a dereka, a feje. Gábor naponta járt át hozzá segíteni. Először csak esténként maradt ott, aztán már ott is aludt. Végül egyik este felhívott:

– Anikó, ma nem megyek haza. Anyám nagyon rosszul van.

Aztán ez lett az új normális. Egy hét után már csak ruháért jött haza. Két hét után már azt sem. Azt mondta, „átmeneti”, de amikor karácsonykor is csak egy órára ugrott be hozzám, tudtam: valami végleg megváltozott.

Próbáltam beszélni vele erről:

– Gábor, mi lesz velünk? Nem hiányzom neked?
– Ne legyél önző! – vágott vissza. – Anyámnak most rám van szüksége.

De mi van velem? Mi lesz velünk? Ezeket a kérdéseket sosem tettem fel hangosan.

A barátnőim szerint túl türelmes vagyok.

– Anikó, te vagy az egyetlen nő Magyarországon, aki eltűri ezt! – mondta egyszer Zsuzsi nevetve. – Ha az én férjem fél évig nem jönne haza, már rég lecseréltem volna!

De én szeretem Gábort. Vagy legalábbis szerettem… Most már csak emlékszem rá, milyen volt szeretni őt.

Az anyósom közben egyre jobban beleélte magát a beteg szerepébe. Egyszer átmentem hozzájuk váratlanul. Ilona néni épp a kertben gereblyézett.

– Jaj, Anikóka! – kapta fel a fejét ijedten. – Csak egy kis friss levegő… De most már mennem kell pihenni! – és már sántított is vissza a házba.

Gábor persze semmit sem vett észre ebből.

– Anyám egész nap csak fekszik – mondta nekem este telefonon.
– Biztos vagy benne? Láttam ma kint dolgozni…
– Ne kezdjük megint! – csattant fel.

A családi ebédeken is mindig én voltam a fekete bárány. A húsvéti asztalnál Ilona néni sóhajtozott:

– Hát igen… Egyedül maradnék öreg napjaimra, ha nem lenne ez a drága fiam…

A sógoromék is ott ültek. Erika odasúgta nekem:

– Ne törődj vele! Mindig ilyen volt.

De hogyan ne törődjek? Az életem ment tönkre miatta!

A munkahelyemen is egyre nehezebb volt koncentrálni. A kollégáim kérdezgették:

– Hogy van Gábor? Rég láttuk együtt benneteket…
– Jól van… csak sok dolga van mostanában – hazudtam újra és újra.

Egy este aztán elmentem Ilona nénihez beszélni.

– Ilona néni, szeretném visszakapni a férjemet.
– Anikóka, te olyan fiatal vagy még… Biztos találnál magadnak mást! Gábornak most rám van szüksége.
– De hát mi lesz velünk?
– Majd ha én már nem leszek…

Ez volt az utolsó csepp. Hazamentem és sírtam egész éjjel.

Másnap reggel Gábor beállított hozzám váratlanul.

– Beszélnünk kell – mondta komoran.
– Igen… tényleg kellene.
– Anyám tényleg rosszul van. Nem hagyhatom magára.
– És engem magamra hagyhatsz?
– Ez más!
– Miért más? Én vagyok a feleséged!
– Anikó… én ezt nem tudom most megoldani…

Elment. Azóta sem jött vissza.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat vártam el tőle? Vagy csak túl erős az anyja szava?

A szüleim azt mondják:
– Kislányom, ne hagyd magad! Egy házasság két emberről szól, nem háromról!
De Magyarországon annyi család él így: anyósokkal, apósokkal egy fedél alatt vagy éppen mellettük – és mindig valaki szenved csendben.

Néha azon kapom magam: irigylem azokat a nőket, akiknek a férje ki tud állni mellettük. Akiknek nem kell harcolniuk minden nap egy szeretetért vagy egy ölelésért.

Meddig lehet ezt kibírni? Meddig lehet reménykedni abban, hogy egyszer majd visszakapom azt az embert, akit elvettek tőlem? Vagy tényleg el kell engednem őt örökre?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt? Vajon tényleg én vagyok az önző ebben a történetben?