Egyetlen nő sem bírta ki egy napig sem az öt gyerekkel a hegyekben – amíg meg nem érkezett Lili, a kislány, aki mindent megváltoztatott
– Lili, ne menj ki! – kiáltottam, miközben a szél úgy csapkodta a cseréptetőt, mintha le akarná tépni rólam az egész világot. A kályha mellett álltam, a kezem remegett, ahogy a forró teát öntöttem a bögrébe. Az ablakon túl az öt gyerek – Zsombor, Máté, Áron, Panna és a kis Bence – egymást kergette a hóban, mintha sosem fáznának. A Mátra közepén, egy rozoga faházban próbáltam túlélni velük a telet – és önmagamat is.
Nem voltam az anyjuk. Nem voltam senkijük. Csak egy lány voltam a városból, aki menekült valami elől, amit nem tudott megnevezni. Az apjuk, Gábor bácsi, egy mogorva, hallgatag férfi volt, aki minden reggel hajnalban elment favágni, és csak sötétedéskor tért vissza. Az anyjuk évekkel ezelőtt meghalt – azt mondták, a szíve adta fel. Azóta minden nő, aki idejött segíteni, sírva menekült el egy nap után. Én voltam a hatodik.
Az első este, amikor Gábor bácsi rám csapta az ajtót: – Ha bírod, maradj. Ha nem, holnap reggel indulhatsz vissza Pestre. – Csak bólintottam. Nem tudtam aludni. A gyerekek hangosan veszekedtek a szobájukban. Hallottam Panna sírását, ahogy Zsombor ráförmedt: – Ne bőgj már! Anyu se bőgött volna! – Aztán csend lett.
Másnap reggel Bence odajött hozzám: – Te is el fogsz menni? Mint a többi? – A hangja olyan vékony volt, hogy majdnem elsírtam magam. Lehajoltam hozzá: – Nem tudom, Bence. De szeretném megpróbálni.
A napok vánszorogtak. A gyerekek próbára tettek minden pillanatban. Zsombor ellopta a telefonomat és elrejtette a hóban. Máté direkt kiborította a levest az asztalra. Panna nem szólt hozzám egy szót sem. Áron egész nap csak rajzolt – sötét erdőket és magányos házakat. Bence pedig minden este az ágyam mellé kuporodott, és azt suttogta: – Ugye holnap is itt leszel?
Egyik este Gábor bácsi részegen jött haza. Az ajtóban megállt és rám nézett: – Minek maradsz itt? Ezek nem a te gyerekeid. Nem tartozol ide.
– Mert nincs hova mennem – mondtam ki végül azt, amit magamnak sem mertem bevallani.
A tél egyre keményebb lett. A hó néha derékig ért. Volt, hogy napokig nem tudtunk lemenni a faluba kenyérért. Egy este Panna belázasodott. Reszketett az ágyban, én pedig kétségbeesetten próbáltam levinni a lázát vizes ruhával.
– Anyu mindig mesét mondott ilyenkor – suttogta Panna.
Leültem mellé és mesélni kezdtem: – Volt egyszer egy kislány, aki félt a sötéttől…
Aznap éjjel először éreztem azt, hogy talán mégis van helyem itt.
A tavasz lassan olvasztotta fel a havat és a szívünket is. Zsombor egyszer csak odaállt elém: – Segíthetek fát vágni? – kérdezte félénken.
Máté már nem borította ki a levest. Áron rajzolt rólam is egy képet: egy nőt, aki mosolyog a ház előtt.
De Gábor bácsi továbbra is távolságtartó maradt. Egy este hallottam, ahogy telefonál:
– Nem maradhat itt örökké… Nem az anyjuk…
Akkor értettem meg: sosem fogok igazán családtag lenni. Mindig csak vendég leszek ebben a házban.
Nyár elején Gábor bácsi leült velem a tornácra.
– Lili… Köszönöm, amit tettél értünk. De talán jobb lenne… ha visszamennél Pestre. A gyerekeknek is könnyebb lenne elengedni.
Nem szóltam semmit. Csak néztem az erdőt, ahol annyi mindent hagytam magamból.
Másnap reggel összepakoltam. A gyerekek némán néztek rám. Bence odafutott hozzám és átölelt:
– Ne menj el! Te vagy az anyukánk!
Először sírtam igazán ott fenn a hegyen.
Most itt ülök egy pesti albérletben, és minden este arra gondolok: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg csak vendég voltam náluk? Vagy lehetett volna belőlem is családtag?
Ti mit gondoltok? Meddig érdemes harcolni valakiért vagy valamiért, ami talán sosem lehet igazán a miénk?