„Amit a disznóólban láttam, azóta sem hagy nyugodni” – Egy vidéki család titkai és a bosszú ára

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted, apa! – ordítottam rá, miközben a konyhaasztalra csaptam. Az ablakon túl már pirkadt, de a disznóól felől még mindig érezni lehetett a halál szagát. Anyám csendben sírt a sarokban, a bátyám, Gábor pedig ökölbe szorított kézzel bámult ki az udvarra.

Aznap hajnalban háromszáz disznó pusztult el a gazdaságunkban. A hír futótűzként terjedt végig a falun, mindenki suttogott rólunk. De nem csak az állatok miatt voltunk a beszéd tárgya: előző este apa, Lajos, nyilvánosan megalázta a falu öreg gyógyítóját, Sándor bácsit. – Ne jöjjön nekem ezekkel a babonákkal! – kiabálta az asztalnál az önkormányzati gyűlésen. – Nálam még sosem pusztult el állat! Ha valami baja lesz a jószágaimnak, majd én felelek érte!

Aztán éjjel történt valami. Gábor kamerákat szerelt fel az ól köré, mert az utóbbi időben többször is próbáltak lopni tőlünk. Hajnalban, amikor kiment ellenőrizni az állatokat, csak annyit tudott mondani: – Gyere ki gyorsan! – A hangja remegett. Kirohantam utána, és amit láttam, sosem felejtem el: mindháromszáz disznó mozdulatlanul feküdt, mintha egyszerre aludtak volna el örökre. Egyik sem volt vérben vagy sárban, csak mintha valami láthatatlan kéz oltotta volna ki az életüket.

A rendőrség kijött, de csak tanácstalanul vakargatták a fejüket. Azt mondták, mérgezésnek nyoma sincs. Az állatorvos is csak annyit mondott: – Ilyet még nem láttam. Talán valami fertőzés? De ilyen gyorsan? Lehetetlen.

Aznap este Gábor leült mellém a szobában. – Megnéztem a felvételeket – mondta halkan. – Valami furcsa van rajtuk. Nézd meg te is.

A monitoron először csak sötétség volt, aztán egy árnyék suhant át az udvaron. Nem lehetett kivenni, mi az, de ahogy közelebb ért az ólhoz, mintha minden fény kialudt volna körülötte. Az állatok először nyugtalanul mozogtak, aztán egyszerre mind elcsendesedtek.

– Szerinted ez Sándor bácsi átka? – kérdeztem félve.
– Nem tudom – felelte Gábor –, de apa nagyon megbántotta őt.

Aznap este apa is megnézte a felvételeket. Először csak legyintett: – Valami technikai hiba. Nincs itt semmi természetfeletti! De láttam rajta, hogy fél. Aznap éjjel nem aludt.

A faluban egyre többen suttogtak rólunk. Anyám nem mert kimenni a boltba, Gábort pedig a kocsmában kérdezgették: – Mit csináltatok Sándor bácsival? Miért haragítjátok magatokra?

Egy hét múlva anyám összeesett a konyhában. Az orvos azt mondta: idegösszeomlás. Apa magába roskadt, egész nap csak ült az ablak előtt és bámulta az üres ólat.

Egy este úgy döntöttem, elmegyek Sándor bácsihoz. A háza mindig is félelmetes volt: régi vályogfalak, az udvaron gyógynövények száradtak kötegekben. Bekopogtam.

– Tudtam, hogy jössz – mondta halkan, ahogy ajtót nyitott. – Nem haragszom rátok. De apádnak meg kellett tanulnia tisztelni azt, amit nem ért.

– Meg lehet ezt bocsátani? Visszakaphatjuk valahogy az életünket? – kérdeztem sírva.

Sándor bácsi csak megrázta a fejét: – Mindennek ára van. Néha nem is az fizet, aki vétett.

Hazamentem, és napokig nem szóltam senkihez. Apa egyre rosszabb állapotba került; végül egy reggel eltűnt otthonról. Csak egy levelet hagyott maga után: „Bocsássatok meg nekem.”

Azóta sem láttuk.

A gazdaság tönkrement, anyám kórházba került, Gábor Pestre ment dolgozni. Én maradtam egyedül a házban és minden reggel ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon tényleg léteznek átkok? Vagy mi magunk hozzuk rá egymásra a bajt a gyűlöletünkkel és makacsságunkkal?

Ti mit gondoltok? Lehet-e bocsánatot kérni akkor is, ha már mindent elveszítettünk?