A legjobb barátnőm hozzáment a volt férjemhez – és akkor hagyott el, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá
– Nem hiszem el, Anna! – kiáltottam rá, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam elnyomni a remegést a hangomban. – Hogy tehetted ezt velem?
Anna csak állt ott, a szeme sarkában könnyek csillogtak, de nem szólt semmit. A telefon még mindig a kezemben volt, Gábor üzenete ott villogott a kijelzőn: „Szeretném, ha tudnád, hogy Anna és én együtt vagyunk. Sajnálom.”
A szívem hevesen vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Az egész lakás hirtelen túl kicsinek tűnt, túl sötétnek, túl idegennek. A gyerekek a szobájukban játszottak, mit sem sejtve arról, hogy az anyjuk világa éppen most omlik össze.
Anna volt az egyetlen, akire mindig számíthattam. Tizennégy éves korunk óta együtt jártunk mindenen: első szerelmek, érettségi, egyetemi vizsgák, esküvők és temetések. Amikor Gáborral megismerkedtem, ő volt az első, akinek elmeséltem. Amikor megszülettek a gyerekeim, Anna volt az első, aki meglátogatott a kórházban. És most… most ő volt az első, aki hátba szúrt.
– Nem akartam így… – suttogta végül Anna. – Nem terveztem… csak megtörtént.
– Megtörtént? – nevettem fel keserűen. – Az ilyen dolgok nem csak úgy megtörténnek! Ez döntés volt! Te döntöttél úgy, hogy elárulsz engem!
Anna sírva fakadt. Egy pillanatig sajnáltam is, de aztán eszembe jutott minden éjszaka, amikor egyedül sírtam a fürdőszobában a válás után. Minden alkalommal, amikor felhívtam őt, és csak annyit mondott: „Most nem érek rá.” Akkor még nem tudtam, hogy miért.
A válásom Gáborral már önmagában is pokoli volt. A veszekedések, a bírósági tárgyalások, a gyerekekért folytatott harc… De Anna mindig ott volt mellettem – legalábbis azt hittem. Most már tudom: akkor már rég nem volt mellettem.
Aznap este Anna elment. Nem nézett vissza. Én pedig ott maradtam egyedül a konyhában, a sötétben. A gyerekek végül elaludtak, én pedig csak ültem az asztalnál és bámultam magam elé.
Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Anna nem keresett többé. A közös barátaink közül sokan inkább hozzá húztak – hiszen Gáborral együtt most ők lettek az új „boldog pár”. Én pedig egyre magányosabb lettem.
A munkahelyemen is nehezebben ment minden. Fáradt voltam, ingerlékeny. Egyik nap a főnököm behívott az irodájába.
– Zsuzsa, minden rendben van? Mostanában mintha máshol járna a gondolata.
Hazudtam neki. Azt mondtam, csak fáradt vagyok. Nem mondhattam el neki az igazat: hogy elvesztettem a férjemet és a legjobb barátnőmet is egyszerre.
A gyerekek is megérezték rajtam a változást. Dóri egyszer odabújt hozzám lefekvés előtt.
– Anya, miért vagy mindig szomorú?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem és sírtam csendben.
A legrosszabb az volt, amikor először kellett átadnom őket Gábornak hétvégére. Ott álltam az ajtóban, néztem ahogy beülnek az autóba – Anna ott ült mellette. A lányom integetett nekem az ablakból. Anna rám sem nézett.
Az idő telt. Próbáltam új életet kezdeni. Eljártam futni a Margitszigetre, beiratkoztam egy kerámia tanfolyamra. De minden este ugyanaz: üres lakás, üres ágy.
Egy nap azonban kaptam egy levelet Annától. Egy hosszú levelet – kézzel írva –, amiben bocsánatot kért. Leírta, mennyire sajnálja mindazt, amit tett; hogy nem akarta elvenni tőlem Gábort; hogy ő is magányos volt; hogy nem tudta kezelni a helyzetet.
Olvastam a sorokat újra és újra. Dühös voltam rá – de magamra is. Vajon én is hibáztam? Vajon tényleg annyira elzárkóztam mindenkitől? Vajon lehet még valaha barátság köztünk?
A levelet eltettem egy fiókba. Nem válaszoltam rá azonnal. Hónapok teltek el így.
Egyik este Dóri odajött hozzám rajzolgatás közben.
– Anya, te szereted még Annát?
Elgondolkodtam. Szeretem? Vagy csak hiányzik valaki, akiben megbízhattam?
Végül úgy döntöttem: találkozom Annával. Egy kávézóban beszéltünk meg találkozót. Ő már ott ült az ablak mellett, idegesen babrálta a bögréjét.
– Sajnálom – mondta újra halkan.
– Én is sajnálom – válaszoltam fáradtan. – De nem tudom, hogy valaha is megbocsátok-e neked.
Sokáig csak ültünk csendben egymással szemben.
Azóta eltelt két év. Nem lettünk újra barátok Annával – de már nem gyűlölöm őt. Gáborral is sikerült valamiféle békét kötni; a gyerekek miatt muszáj volt.
Néha még mindig eszembe jutnak azok az évek: mennyi mindent veszítettem el egyszerre… De valahol mélyen érzem: talán így kellett történnie ahhoz, hogy megtanuljam: csak magamban bízhatok igazán.
Vajon lehet-e valaha teljesen megbocsátani annak, aki egyszer már hátba szúrt? Ti mit tennétek a helyemben?