Egy karácsony a kórházban: Dávid harca a rákkal és a járvánnyal

– Anya, ugye nem fogok meghalni? – kérdeztem halkan, miközben a kórházi ágyon feküdtem, és a plafonon lévő repedéseket számoltam. Anyám szeme megtelt könnyel, de csak annyit mondott: – Nem, Dávidkám. Itt vagyok veled. Nem engedem.

Azt hiszem, ekkor értettem meg először, hogy valami nagyon nagy baj van. Tizenegy éves voltam, amikor egy reggel nem tudtam felkelni az ágyból. A lábam zsibbadt, a fejem fájt, és minden porcikám sajgott. Azt hittem, csak influenza. De amikor az orvosok vért vettek, és anyám arcára kiült a rémület, tudtam, hogy ez több annál.

A diagnózis: akut limfoid leukémia. Egy szó, amit addig sosem hallottam, most mindent elvett tőlem: az iskolát, a fociedzéseket, a barátaimat. A kórház lett az új otthonom. A nővérek – Zsuzsa néni és Ági néni – próbáltak mosolyogni rám, de láttam rajtuk is az aggodalmat.

Az első kemoterápia után kihullott a hajam. A tükörbe nézve nem ismertem magamra. Apám próbált viccelődni: – Most már tényleg úgy nézel ki, mint egy igazi rocksztár! – de a hangja megremegett. A nővérem, Eszter minden nap rajzokat hozott nekem, színes ceruzákkal rajzolt karácsonyfát, hóembert, focilabdát. De én csak feküdtem, és vártam, hogy vége legyen.

Aztán jött a COVID. Egyik reggel arra ébredtem, hogy mindenki maszkban van. Az ablakon túl rendőrök járőröztek az utcán. Az osztályt lezárták, látogatási tilalom lépett életbe. Anyám csak az ablakon keresztül integethetett nekem. Egyedül maradtam.

– Dávidka, kitartás! – mondta Zsuzsa néni, miközben a gyógyszereket csepegtette az infúzióba. – Tudod, mi vagyunk most a családod.

A napok összefolytak. Az egyik reggel lázam lett. Köhögtem, fájt a torkom. Az orvosok sietve vettek le tőlem mintát. Pár óra múlva jött a hír: pozitív vagyok COVID-ra.

Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. A testem gyenge volt a kemótól, most meg egy újabb ellenséggel kellett megküzdenem. Hallottam anyám sírását a folyosón túl. Eszter rajzai ott sorakoztak az ágyam mellett, de már nem volt erőm megnézni őket.

Egyik este Zsuzsa néni leült mellém.
– Tudod, Dávidka – kezdte halkan –, én is elvesztettem valakit rákban. De ő mindig azt mondta: amíg van remény, addig élünk igazán.
– De mi van, ha elfogy a remény? – suttogtam.
– Akkor majd mi adunk neked – mosolygott rám könnyes szemmel.

A karácsony közeledett. Az ablakon túl hó hullott Budapesten. A kórházban mindenki próbált ünnepi hangulatot teremteni: papírból kivágott csillagokat ragasztottak az ablakokra, halk zene szólt a folyosón. Egyik délután Ági néni behozott egy apró műfenyőt.
– Ezt Eszter küldte neked – mondta.
A fán kis papírdíszek lógtak: mindegyiken egy-egy üzenet volt tőle.
– Szeretlek! Kitartás! Várlak haza! – olvastam el újra és újra.

Karácsony este volt. Az orvosok engedélyezték, hogy anyám bejöjjön hozzám egy órára védőruhában. Amikor megláttam őt az ajtóban maszkban és arcpajzsban, először el akartam fordulni – nem akartam így látni őt sem –, de aztán odaszaladt hozzám és átölelt.
– Ez lesz életünk legszebb karácsonya – suttogta.
– De hát itt vagyunk… a kórházban… – sírtam.
– Igen – mondta –, de együtt vagyunk.

Aznap este először éreztem azt hetek óta, hogy talán tényleg van remény. Az orvosok is bejöttek egy pillanatra: hoztak bejglit és egy kis szaloncukrot. Zsuzsa néni gitározott nekünk csendben egy karácsonyi dalt.

A COVID lassan múlni kezdett bennem. A kemoterápia is hatott: az orvosok azt mondták, javulnak az eredményeim. Januárban végre kiengedtek a kórházból. Otthon Eszter várt rám egy hatalmas öleléssel és egy új rajzzal: én voltam rajta, ahogy focizom a kertben.

Most itt ülök az ablakban és nézem a hóesést. Néha még mindig félek: mi lesz, ha visszajön a betegség? Mi lesz velem? De tudom már: amíg szeretnek engem, addig bármit kibírok.

Ti mit tennétek az én helyemben? Hogyan lehet újra hinni abban, hogy minden jóra fordulhat? Várom a gondolataitokat.