A férjem az én pénzemen rendezett lakomát, és anyósom előtt dicsekedett vele – de én közbeléptem, és mindent felforgattam!

– Katalin, hol van a bankkártyád? – kérdezte Gábor szerdán reggel, miközben a kávémat kavargattam. A hangja túl kedves volt, szinte mézes-mázos. Tudtam, hogy valamit tervez, de akkor még nem sejtettem, mennyire mélyre süllyed majd.

– Miért kell neked? – kérdeztem vissza gyanakodva. – Nem mondtad múlt héten, hogy most takarékoskodnunk kellene?

– Csak egy kis meglepetés – mosolygott rám, de a szeme elkerülte az enyémet. – Anyám jön hétvégén, szeretném, ha minden tökéletes lenne.

Aztán elvette a kártyát az asztalról, és már ki is sietett az ajtón. Aznap egész nap furcsa érzésem volt. Mintha valami rossz készülődne a háttérben. De próbáltam elhessegetni a gondolatot – hiszen Gábor a férjem, bíznom kellene benne.

Péntek délután hazaértem a munkából, és már az utcáról hallottam a nevetést. A házunk előtt három autó parkolt, mindegyik ismerős rendszámmal: anyósomé, sógornőmé és Gábor egyik barátjáé. Belépve az előszobába éreztem a sült hús illatát, hallottam a poharak csilingelését és az anyósom hangját:

– Gábor fiam, mindig is tudtam, hogy ilyen nagyvonalú leszel! Micsoda lakoma!

A nappaliban hosszú asztal állt, roskadozott a finomságoktól: töltött káposzta, rántott hús, franciasaláta, házi sütemények. A család körbeülte az asztalt, Gábor pedig büszkén állt az asztalfőnél.

– Hát igen, anyu – mondta fennhangon –, mindent én intéztem! Az egész vacsora az én ajándékom nektek.

A vér felforrt bennem. Láttam a bankkártyám a zsebéből kikandikálni. Anyósom rám nézett, és gúnyosan elmosolyodott:

– Látod Katalin, ilyen férjed van! Nem mindenki ilyen szerencsés.

Nem bírtam tovább. Odaléptem az asztalhoz, és hangosan megszólaltam:

– Tényleg? És ki fizette ezt az egészet? Ki dolgozik napi tíz órát azért, hogy legyen miből ilyen lakomát rendezni?

Csend lett. Gábor arca elsápadt. A sógornőm zavartan piszkálta a villáját.

– Katalin… – kezdte Gábor halkan –, ezt most miért kell…

– Azért kell – vágtam közbe –, mert elegem van abból, hogy mindenki előtt úgy teszel, mintha te tartanád el ezt a családot! Miközben hónapok óta én fizetem a számlákat, én veszem meg az élelmiszert, és most még ezt a vacsorát is!

Anyósom felhúzta a szemöldökét:

– Ez nem igaz! Az én fiam mindig is keményen dolgozott!

– Mikor volt utoljára munkája? – néztem rá szúrósan. – Három hónapja otthon ül, mert kirúgták! És én tartom el!

Gábor felugrott:

– Elég legyen! Nem így akartam…

– Akkor hogyan? – kérdeztem remegő hangon. – Hogy mindenki előtt hőst csinálj magadból az én pénzemen?

A család tagjai egymásra néztek. A sógornőm végül megszólalt:

– Gábor… tényleg igaz ez?

Gábor csak némán bólintott. Anyósom arca eltorzult:

– Ez szégyen! Hogy beszélsz így a férjeddel?!

– Az a szégyen – mondtam halkan –, hogy nekem kell kimondanom az igazságot ebben a házban.

Aztán odamentem Gáborhoz, kivettem a kezéből a bankkártyámat.

– Mostantól én döntöm el, mire költjük a pénzemet. És ha még egyszer ilyet csinálsz…

Nem fejeztem be a mondatot. Csak néztem rájuk: egy családra, amelyik sosem fogadott be igazán. Egy férjre, aki inkább hazudik mindenkinek, csak hogy ne kelljen szembenéznie önmagával.

Aznap este egyedül ültem le vacsorázni. A család csendben távozott. Gábor nem szólt hozzám egész éjjel.

Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy házasság? Hogy meddig kell tűrnöm azt, hogy mások kihasználják a jószívűségemet? Ti mit tennétek a helyemben?