Tizedik gyermek: Közöttük, elvárások és saját álmok között – Egy anya vallomása

– Jázmin, ha most sem fiú lesz, akkor minek ennyi gyerek? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre felett. A férjem, László, csak hallgatott, de a tekintete mindent elárult: ő is ugyanazt gondolta. A kilenc lányom közül a legkisebb, Panni, épp a lábamnál játszott, és felnézett rám nagy, barna szemeivel. Vajon ő is érzi a feszültséget? Vajon tudja, hogy az anyja szíve minden egyes nap egyre nehezebb?

Az egész falu tudja, hogy Jázminék már a tizedik gyereket várják. A szomszédok suttognak, a boltban összenéznek mögöttem, mintha valami különös állat lennék. „Na, most már csak fiú legyen!” – mondják nevetve, de én csak mosolygok, mert mit is mondhatnék? Hogy minden éjjel sírok, mert rettegek, hogy megint csalódást okozok? Hogy a testem már fáradt, a lelkem pedig még inkább?

A férjemmel már rég nem beszélgetünk igazán. László mindig dolgozik, vagy a kertben van, vagy a barátaival iszik a kocsmában. Ha otthon van, csak a híreket nézi, vagy a lányokat szidja, mert „nem segítenek eleget”. Néha, amikor rám néz, látom benne azt a fiatal fiút, akibe beleszerettem, de aztán újra ott van a szemében az elvárás, a csalódottság. „Jázmin, nekünk fiút kell nevelni. Az én nevemet kell továbbvinni!” – mondta egyszer, amikor azt hitte, alszom. De én hallottam. És azóta minden nap ezt hallom a fejemben.

Az anyósom, Ilona néni, sosem volt hozzám kedves. Már az esküvőnk napján is azt mondta: „Remélem, termékeny vagy, lányom, mert a László családjában mindig sok gyerek volt!” Az első három lány után még türelmes volt, de a negyediknél már csak a fejét csóválta. „Ennyi lány, minek?” – mondta, mintha nem is emberek lennének, csak valami selejtes termékek. A lányok is érzik ezt. A nagyobbak, Zsófi és Anna, már nem is akarnak az anyósom közelében lenni. „Mama, miért nem szeret minket a nagyi?” – kérdezte egyszer Anna, és én csak annyit tudtam mondani: „Dehogynem, csak másképp mutatja ki.”

A kilencedik terhességem után orvoshoz kellett mennem, mert nagyon rosszul voltam. A nőgyógyász, Dr. Gábor, rám nézett, és azt mondta: „Jázmin, a teste már nagyon fáradt. Gondolkodjon el, hogy tényleg akar-e még egy gyereket!” De mit mondhattam volna? Hogy nem akarok, de muszáj? Hogy mindenki azt várja tőlem, hogy végre fiút szüljek, mert különben semmit sem érek ebben a családban?

A lányok csodálatosak. Mindegyikük más, mindegyikük különleges. Zsófi okos, Anna érzékeny, Réka mindig mosolyog, Dorka folyton kérdez, Lili rajzol, Eszter énekel, Kata táncol, Nóri olvas, Panni pedig… Panni még csak három éves, de már most olyan, mint egy kis napfény. Néha, amikor mind együtt vagyunk, azt érzem, hogy boldog vagyok. De aztán jön egy pillanat, amikor László vagy Ilona néni beszól, és minden örömöm szertefoszlik.

Egyik este, amikor a lányok már aludtak, László bejött a hálószobába. Leült az ágy szélére, és halkan megszólalt:
– Jázmin, tudod, mennyire fontos lenne most egy fiú. Az apám is ezt várja, az egész család. Nem akarom, hogy azt mondják, nem tudtam fiút csinálni.
– És ha lány lesz? – kérdeztem remegő hangon.
– Akkor… – sóhajtott. – Akkor majd meglátjuk. De próbálkoznunk kell tovább.

A szívem összeszorult. Nem akartam több gyereket. Már így is úgy éreztem, elvesztem önmagam. Régen szerettem rajzolni, verseket írni, de most csak a házimunka, a főzés, a mosás, a gyerekek körülforgott minden. Néha, amikor egyedül maradtam, elővettem a régi füzetemet, és titokban írtam pár sort. „Ki vagyok én? Csak egy anya? Vagy valaki más is?” – írtam le egyszer, és sírva fakadtam.

Egy nap, amikor a boltban voltam, találkoztam a régi barátnőmmel, Mártival. Ő mindig is más volt, sosem ment férjhez, nincs gyereke, de boldognak tűnt. Megkérdezte, hogy vagyok, és én hirtelen mindent elmondtam neki. A könnyeim potyogtak, az emberek bámultak, de nem érdekelt. Márti megölelt, és azt mondta:
– Jázmin, nem vagy kevesebb attól, hogy lányokat szültél. És nem vagy csak anya. Te is számítasz.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha egyszer tényleg kiállnék magamért. Ha elmondanám Lászlónak, hogy nem akarok több gyereket, hogy szeretném, ha végre engem is látnának, nem csak egy „fiúgyárat”. De aztán megláttam a házunkat, a kertet, a gyerekeket, és újra rám nehezedett a felelősség. Mi lesz, ha elhagy? Mi lesz, ha a lányoknak nem lesz apjuk?

Az utolsó ultrahang előtt egész éjjel nem aludtam. Imádkoztam, hogy egészséges legyen a baba, de közben azt is, hogy ne kelljen többé ezt a nyomást éreznem. Az orvos mosolygott, amikor megmutatta a képet:
– Gratulálok, Jázmin, kislány lesz.

Hazafelé sírtam. Nem tudtam, hogy örüljek vagy féljek. Amikor elmondtam Lászlónak, csak bólintott, és kiment a kertbe. Az anyósom nem szólt semmit, csak összeszorította a száját. A lányok viszont ugráltak örömükben. „Még egy kishúg!” – kiáltották, és átöleltek.

Aznap este leültem az ágy szélére, és elővettem a régi füzetemet. Írtam egy verset arról, hogy milyen nehéz nőnek lenni ebben a világban, ahol csak az számít, hogy fiút szüljünk. De aztán rájöttem, hogy a lányaimnak példát kell mutatnom. Meg kell mutatnom nekik, hogy ők is értékesek, hogy nem csak anyák vagyunk, hanem nők, emberek, álmokkal és vágyakkal.

Most itt ülök, a tizedik kislányommal a szívem alatt, és azon gondolkodom: vajon egyszer eljön az a nap, amikor nem azt kérdezik tőlem, hogy „fiú lesz-e végre?”, hanem azt, hogy „boldog vagyok-e”? Vajon lesz-e bátorságom kiállni magamért, vagy örökre csak mások elvárásainak fogok megfelelni? Ti mit tennétek a helyemben?