Hogyan tehette ezt? Anyu alig pár hónapja ment el, és ő már behozta a házba azt a nőt…

– Hogy tehette ezt? – ziháltam magamban, miközben a kulcs csikordult a zárban. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem izzadt, és legszívesebben kirohantam volna a házból, csak hogy ne kelljen szembenéznem azzal, ami odabent várt. Anyu illata még ott lebegett a levegőben, a kedvenc sálja a fogason, a bögre, amiből esténként teát ivott, még mindig a konyhapulton. És most… most apám behozta ide azt a nőt.

– Szia, Lili! – szólt be apám, mintha minden rendben lenne. A hangja furcsán vidám volt, mintha egy régi barátot üdvözölne, nem a saját lányát, aki még mindig minden este sírva alszik el.

– Szia – feleltem halkan, és próbáltam nem ránézni arra a nőre, aki mögötte állt. Magas volt, szőke, a haja tökéletesen beállítva, a sminkje hibátlan. A nevét már tudtam: Zsuzsa. De a nevét kimondani sem voltam hajlandó.

– Lili, szeretném, ha bemutatkoznál Zsuzsának – mondta apám, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Nem vagyok rá kíváncsi – vágtam rá, és éreztem, ahogy a düh elönti az arcomat. – Anyu alig pár hónapja halt meg, apa! Hogy teheted ezt velem? – kiáltottam, és a hangom visszhangzott a folyosón.

Apám arca elkomorult, de nem szólt semmit. Zsuzsa zavartan mosolygott, majd halkan megszólalt:

– Sajnálom, Lili, nem akartam…

– Nem érdekel, mit akartál! – vágtam közbe, és a szobámba rohantam. Becsaptam az ajtót, és a hátamat nekitámasztottam. A könnyeim forrón folytak végig az arcomon. Azt hittem, apám legalább rám tekintettel lesz. Hogy nekem is fáj. Hogy nem lehet csak úgy továbblépni, mintha anyu sosem létezett volna.

Aznap este nem mentem ki vacsorázni. Hallottam, ahogy apám és Zsuzsa nevetgélnek a konyhában, mintha egy normális család lennénk. A gyomrom összeszorult. Anyu főztje hiányzott, a hangja, a meséi. Most pedig egy idegen nő ült a helyén.

Másnap reggel apám bekopogott.

– Lili, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Minek? – morogtam, de kinyitottam az ajtót.

– Tudom, hogy nehéz neked. Nekem is az. De nem akarok egyedül maradni. Zsuzsa segít, hogy újra tudjak mosolyogni. Nem azt kérem, hogy szeresd, csak hogy adj neki egy esélyt.

– És én? Nekem ki segít? – kérdeztem, és a hangom elcsuklott.

– Én mindig itt vagyok neked, kicsim – mondta, és megpróbált átölelni, de ellöktem magamtól.

– Nem vagy! Ha itt lennél, nem hoznád ide őt! – kiáltottam, és újra becsaptam az ajtót.

Az iskolában mindenki furcsán nézett rám. A barátnőm, Eszter próbált vigasztalni.

– Lili, lehet, hogy apukád csak boldog akar lenni. Nem lehet könnyű neki sem.

– De nekem sem! – fakadtam ki. – Miért nem gondol rám senki?

A napok teltek, és Zsuzsa egyre többet volt nálunk. Főzött, takarított, próbált kedveskedni, de én minden gesztusát ellenségesen fogadtam. Egy este, amikor apám dolgozott, Zsuzsa bejött a szobámba.

– Lili, tudom, hogy nehéz. Én sem akarom elvenni az édesanyád helyét. Csak… szeretnék segíteni, ha engeded.

– Nem kell a segítséged – feleltem ridegen. – Soha nem leszel az anyám.

– Nem is akarok az lenni. De ha egyszer beszélgetni szeretnél, itt vagyok – mondta, és csendben kiment.

Aznap este elővettem anyu naplóját. A lapok között egy fényképet találtam: hárman voltunk rajta, apu, anyu és én, a Balaton partján. Anyu mosolya melegséggel töltött el, de a fájdalom is újra feltépődött. Vajon ő mit mondana most? Megbocsátana apunak? Vagy ő is haragudna?

A családi ebédek feszültek voltak. Nagymamám, apám anyja, egyszer csak kibökte:

– Fiam, nem gondolod, hogy túl gyors ez az egész? Lili még gyászol.

Apám csak lesütötte a szemét.

– Anyu, én… nem bírom egyedül. Próbálok mindent jól csinálni, de…

– Az unokádnak most rád lenne a legnagyobb szüksége, nem egy új nőre – mondta nagymama, és megszorította a kezem.

Zsuzsa csak hallgatott, de láttam rajta, hogy bántja a helyzet. Egy este, amikor apám későn ért haza, Zsuzsa sírva ült a konyhában. Meglepődtem, mert eddig mindig erősnek mutatta magát.

– Lili, én… talán jobb lenne, ha elmennék. Nem akarok bajt okozni.

Először azt akartam mondani, hogy igen, menjen csak. De valami megmozdult bennem. Láttam, mennyire magányos. Talán nem csak én szenvedek.

– Nem tudom, mi lenne a jó – mondtam végül. – De anyu helyét senki sem veheti el.

– Tudom – bólintott. – De ha egyszer úgy érzed, hogy beszélgetnél, én tényleg itt vagyok.

Az idő telt, és a haragom lassan csillapodott. Egyik este apám leült mellém.

– Lili, szeretlek. Mindennél jobban. De én is ember vagyok. Szükségem van valakire, aki segít, aki mellettem van. Nem akarom, hogy úgy érezd, elárultalak. De nem tudok örökké a múltban élni.

– És én? Nekem nem kellene idő, hogy feldolgozzam? – kérdeztem.

– Dehogynem. És adok is. Nem fogom rád erőltetni Zsuzsát. De kérlek, próbáld megérteni, hogy én is gyászolok. Csak másképp.

Aznap este először öleltem át apámat anyu halála óta. Mindketten sírtunk. A fájdalom nem múlt el, de valami megváltozott. Talán először éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

Azóta Zsuzsa néha nálunk alszik, de már nem gyűlölöm. Néha beszélgetünk, néha csak csendben ülünk egymás mellett. A hiány sosem múlik el, de megtanultam, hogy a szeretet nem fogy el attól, hogy valaki új jön az életünkbe. Csak másképp oszlik el.

Néha még mindig haragszom apámra. Néha féltékeny vagyok Zsuzsára. De már nem akarom, hogy elmenjen. Talán egyszer majd tényleg beszélgetünk. Talán egyszer majd megbocsátok.

Vajon lehet-e újrakezdeni, miközben a múlt még mindig fáj? Ti mit tennétek a helyemben? Tudnátok megbocsátani?