„Fogd be, te buta lány!” – ordította a tanár úr… Amíg a kislány kilenc nyelven megszólalt

– Fogd be, te buta lány! – harsant fel a tanár úr, Szabó László hangja, mintha ostor csattant volna a levegőben. Az egész osztály elnémult, a padok között csak a régi radiátor zúgása hallatszott. Ott ültem, a hátsó sorban, a kezem még a füzetem fölött remegett. A többiek rám meredtek, mintha valami különös lényt látnának, én pedig legszívesebben eltűntem volna a föld alá.

A nevem Klein Eszter, tizenkét éves vagyok, és a budapesti Vörösmarty Mihály Általános Iskolába járok. Az anyukám, Klein Zsuzsa, egyedül nevel, mióta apám elhagyott minket, amikor még kicsi voltam. Mindig azt mondja, hogy legyek büszke arra, aki vagyok, de az iskolában ez nem olyan egyszerű. Főleg nem, amikor a tanár úr, akit mindenki tisztel, így beszél velem.

Aznap magyar órán voltunk, és a tanár úr éppen a Toldit magyarázta. Én jelentkeztem, mert szerettem volna elmondani, hogy szerintem Arany János szövege mennyire különleges, de a tanár úr leintett. – Te, Eszter, inkább ne szólj bele, úgysem érted igazán – mondta gúnyosan, mire néhányan kuncogni kezdtek. Próbáltam nem sírni, de a szemem megtelt könnyel.

Otthon sem volt könnyebb. Anyukám fáradtan ért haza a kórházból, ahol ápolónőként dolgozik. – Mi történt, kicsim? – kérdezte, amikor látta, hogy duzzogva ülök a konyhaasztalnál. – Semmi – feleltem, de persze nem tudtam elrejteni előle az arcomon a fájdalmat. – Ne hagyd, hogy bántsanak – mondta halkan, és megsimogatta a hajam. – Te különleges vagy, Eszter.

Aztán jött a következő nap, amikor a tanár úr újra megalázott. – Hogy lehet, hogy még mindig nem tudsz rendesen olvasni? – kérdezte, miközben a többiek vihogtak. – Talán nem is vagy magyar, mi? – tette hozzá, és a hangjában volt valami, amitől összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy a családunk zsidó származású, és néha emiatt is csúfoltak. De azt senki sem tudta, hogy anyukám már kiskoromtól kezdve tanított engem nyelvekre.

Otthon németül beszéltünk, a nagymamám oroszul mesélt nekem, és a szomszéd bácsi, Farkas Imre, aki régen francia tanár volt, franciául tanított. Angolul a tévéből tanultam, héberül a zsinagógában, olaszul a nagynéném révén, spanyolul az interneten, lengyelül a barátnőmtől, és még egy kicsit románul is tudtam. De ezt sosem mondtam el senkinek, mert féltem, hogy még jobban kilógok majd a sorból.

Egy pénteki napon, amikor már végképp elegem volt, a tanár úr újra rám szólt: – Eszter, olvasd fel ezt a részt! – A hangja éles volt, és tudtam, hogy csak azt akarja, hogy hibázzak. Felálltam, és remegő hangon kezdtem olvasni. – Hangosabban! – kiabált rám. – Nem hallja senki! – A többiek nevettek, és én úgy éreztem, mintha mindenki ellenem lenne.

Akkor valami eltört bennem. Letettem a könyvet, és megszólaltam németül: – Ich kann das auch auf Deutsch lesen, wenn Sie möchten. – A tanár úr arca elvörösödött. Aztán franciául folytattam: – Je peux le lire en français aussi. – Az osztály elnémult. Angolul is megszólaltam: – I can read it in English, too. – Aztán héberül, olaszul, spanyolul, oroszul, lengyelül, románul. Mindenki döbbenten nézett rám, még a tanár úr is csak tátogott, mint egy partra vetett hal.

– Honnan tudsz ennyi nyelvet? – kérdezte végül halkan, mintha már nem is ugyanaz az ember lenne, aki az előbb még kiabált velem. – Anyukám tanított – feleltem, és most először éreztem, hogy nem szégyellem magam. – És miért nem mondtad el eddig? – kérdezte egy lány, Kovács Anna, aki eddig mindig csúfolt. – Mert féltem, hogy kinevettek – mondtam, és a hangom megremegett.

Aznap délután az egész iskola rólam beszélt. Voltak, akik irigykedtek, mások csodáltak, de a legtöbben egyszerűen csak meglepődtek. A tanár úr másnap bocsánatot kért. – Sajnálom, Eszter, igazságtalan voltam – mondta, és láttam rajta, hogy tényleg megbánta. De a sebek, amiket a szavai ejtettek, nem gyógyultak be egykönnyen.

Otthon anyukám megölelt, és azt mondta: – Büszke vagyok rád, kicsim. – Én pedig először éreztem, hogy talán tényleg van miért büszkének lennem. De vajon miért van az, hogy csak akkor figyelnek fel ránk, ha valami különlegeset mutatunk? Miért nem lehet egyszerűen csak elfogadni egymást olyannak, amilyenek vagyunk? Vajon tényleg ennyire nehéz ez Magyarországon?