Új autó, régi sebek: Amikor a férjem kidobott a kocsijából

– Ne csináld már, Gábor, kérlek, ne hagyj itt! – kiáltottam utána, miközben a hideg esőcseppek végigfolytak az arcomon, és a pocakom alattomosan húzódott össze a félelemtől. Az új, fekete Skoda még csak két napja volt a miénk – pontosabban az övé, mert Gábor már az első perctől kezdve úgy beszélt róla, mintha a gyereke lenne. Azt mondta, végre elérte, amit mindig is akart: egy autót, amire mindenki irigykedhet a lakótelepen.

Aznap délután a nőgyógyászhoz indultunk, amikor a szokásosnál is idegesebb volt. Már a liftben morgott, hogy „reméli, nem lesz semmi baj, mert az új autóban nem akar semmilyen szerencsétlenséget”. Próbáltam viccelődni, de csak rám mordult: – Ne beszélj már annyit, Zsófi, koncentrálni akarok! – Aztán, amikor a rendelő előtt megálltunk, és véletlenül leejtettem a kulcsomat a sárba, Gábor arca eltorzult. – Látod? Már most balszerencsét hozol! – kiabálta, és kiszállt, hogy megnézze, nem lett-e koszos a szőnyeg.

A rendelőből kijövet már csak annyit mondott: – Szállj ki! – Azt hittem, viccel, de amikor láttam a tekintetét, megijedtem. – Gábor, ne csináld már, hét hónapos terhes vagyok! – De ő csak annyit mondott: – Nem akarok több balszerencsét. Ez az autó az én szerencsém, ne rontsd el! – és becsapta az ajtót. Ott álltam a szakadó esőben, a pocakommal, a táskámmal, és néztem, ahogy elhajt.

A járókelők közül egy idős néni odajött hozzám: – Jól van, aranyom? – kérdezte aggódva. Csak bólintani tudtam, de a könnyeim összefolytak az esővel. – Hívjak egy taxit? – kérdezte, és én csak annyit mondtam: – Köszönöm, megoldom. De igazából fogalmam sem volt, mit tegyek.

Hazafelé a villamoson ülve végig azon gondolkodtam, hol rontottuk el. Gábor mindig is büszke volt a tárgyaira, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer fontosabb lesz neki egy autó, mint a saját gyereke vagy a felesége. Az anyósom mindig azt mondta: – Fiam, ne hagyd, hogy a nők elvegyék a szerencséd! – Talán ezért is lett ilyen.

Otthon, amikor végre beértem a lakásba, Gábor már ott ült a nappaliban, a kocsikulcsot forgatta az ujjai között. – Miért jöttél haza ilyen soká? – kérdezte, mintha semmi sem történt volna. – Gábor, kidobtál az esőben, hét hónapos terhesen! – kiáltottam rá, de ő csak vállat vont: – Ne dramatizáld túl. Csak nem akartam, hogy valami baj legyen az autóval.

Aznap este nem szóltunk egymáshoz. Én a gyerekszobában ültem, a kiságyat néztem, amit még együtt szereltünk össze. Vajon milyen apa lesz belőle? Vajon mit fog mondani a lányunknak, ha majd egyszer megkérdezi, miért sírtam annyit a terhesség alatt?

Másnap reggel, amikor a munkahelyére indult, odavetette: – Remélem, ma nem hozol balszerencsét. – Akkor döntöttem el, hogy beszélnem kell valakivel. Felhívtam a nővéremet, Katát, aki mindig is erősebb volt nálam. – Zsófi, ezt nem hagyhatod annyiban! – mondta. – Egy autó sosem lehet fontosabb, mint te vagy a gyereked! – De én csak azt éreztem, hogy minden erőm elszállt.

A következő napokban Gábor egyre többet beszélt az autóról, mintha az lenne az új családtag. – Nézd, milyen szépen csillog! – mondta, miközben a garázsban törölgette. – Ha majd megszületik a gyerek, csak akkor ülhet bele, ha már elég nagy, hogy ne koszolja össze. – A szívem összeszorult. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?

Egy este, amikor már nem bírtam tovább, leültem vele beszélgetni. – Gábor, félek. Félek, hogy nem vagyunk fontosak neked. – Ő csak nevetett: – Ne butáskodj, Zsófi! Csak szeretném, ha végre szerencsénk lenne. Mindig csak a baj, a gond, a kiadás… Most végre van valami, ami az enyém, amihez nem nyúlhat senki. – De mi lesz velünk? – kérdeztem halkan. – Mi lesz, ha a gyerek is csak „balszerencse” lesz neked? – Gábor csak legyintett, és kiment a szobából.

Azóta minden nap azon gondolkodom, hogy vajon mennyit ér egy ember boldogsága a tárgyakhoz képest. Vajon tényleg ennyire fontos lehet egy autó? Vagy csak menekülünk a problémák elől, és a tárgyakban keressük a boldogságot?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni, hogy valaki ennyire semmibe vegyen minket? Várom a véleményeteket, mert most tényleg szükségem van rá.