A folyó lehelete – Egy magányos csikós és az ismeretlen nő sorsa

– Ne hagyj itt! – zihálta a hang a fejemben, miközben a Tisza partján térdeltem, és a vizet köhögő, ismeretlen nő mellkasát nyomkodtam. A nap már lebukott a fák mögött, a szúnyogok rajzottak, a vízparti sár a csizmámra tapadt, de csak a nő arcát láttam, ahogy a haja szétterül a kavicsokon. – Ébredj már fel! – kiáltottam rá, miközben a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A kezem remegett, ahogy a mellkasát nyomtam, aztán hirtelen köhögni kezdett, vizet köpött, és levegő után kapkodott.

Nem tudtam, ki ő. Nem volt ismerős a faluból, és a ruhája sem illett a környékbeli asszonyokéhoz. Egy pillanatra rám nézett, a szeme sötét volt, mint a Tisza mélye, aztán elájult. Ott maradtam vele a parton, a nap már teljesen eltűnt, csak a tücskök ciripeltek, és a víz lassan visszavonult a bokrok közé.

A nevem Szabó Gergő, harminchárom éves vagyok, csikós a Hortobágyon, de most épp a Tisza mellett dolgoztam, egy elcsatangolt gulya után kutattam. Aznap este nem gondoltam semmi különösre, csak a magányomra, meg arra, hogy talán jobb is, ha nem találok senkit. De amikor megláttam a nőt a vízben, minden megváltozott.

Felkaptam, ahogy tudtam, és a biciklimre ültettem. A faluig toltam, közben néha magához tért, de csak motyogott valamit, amit nem értettem. A falu szélén lakom, egy öreg vályogházban, anyám emlékét őrzöm ott, meg a régi családi fényképeket. Amikor bevittem a házba, a szomszéd, Pista bácsi meglátta, és csak annyit mondott: – Gergő, te meg mit csinálsz egy idegen nővel ilyenkor? – Nem tudtam mit felelni, csak annyit mondtam: – A Tiszából szedtem ki. – Pista bácsi a fejét csóválta, de nem szólt többet.

Aznap éjjel nem aludtam. A nő a kanapémon feküdt, néha felriadt, néha sírt, néha csak bámult a plafonra. Reggelre végre megszólalt: – Hol vagyok? – kérdezte rekedten. – Tiszakécskén, nálam – feleltem. – Megmentettél? – suttogta. – Azt hiszem, igen. – Aztán sírni kezdett, és én csak ültem mellette, mint egy idióta, nem tudtam, mit tegyek.

A faluban gyorsan terjednek a hírek. Mire a nő magához tért, már mindenki tudta, hogy „Gergő egy idegen nőt rejteget”. A boltban suttogtak, a kocsmában összenéztek, amikor beléptem. Az anyám régi barátnője, Marika néni, még azt is mondta: – Gergő, vigyázz, az ilyen nők bajt hoznak! – De én nem törődtem velük. A nő, akit megmentettem, Eszternek nevezte magát. Nem mondott sokat magáról, csak annyit, hogy messziről jött, és hogy nem akar visszamenni oda, ahonnan jött.

Egy hétig maradt nálam. Közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, de mindig volt valami titok körülötte. Éjszaka néha felriadt, sikoltozott, aztán reggel úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Egy este, amikor a verandán ültünk, végre elmondta: – Gergő, én nem vagyok az, akinek hiszel. – Mit értesz ezen? – kérdeztem. – Menekülök. A férjem bántott, el akartam tőle szökni, de utánam jött, és a Tiszába lökött. Ha megtudja, hogy élek, visszajön értem. – A szívem összeszorult. – Itt biztonságban vagy, Eszter – mondtam, de magam sem hittem el igazán.

Másnap reggel rendőrök jöttek a házhoz. Valaki feljelentést tett, hogy idegen nő bujkál nálam. Eszter rám nézett, a szeme tele volt félelemmel. – Ne engedj el! – könyörgött. – Nem fogom – mondtam, de a rendőrök nem kérdeztek, csak elvitték. A falu népe az ablakból nézte, ahogy elvezetik. Én ott maradtam a ház előtt, a porban, és csak azt éreztem, hogy valami végleg eltört bennem.

Napokig nem tudtam, mi lett vele. A rendőrségen nem mondtak semmit, a faluban mindenki csak találgatott. Egy este, amikor már azt hittem, soha többé nem látom, Eszter visszajött. Megviselt volt, de mosolygott. – Megengedik, hogy itt maradjak, amíg el nem rendezem a dolgaimat – mondta halkan. – De Gergő, nem akarok bajt hozni rád. – Nem érdekel, mit mondanak a faluban – feleltem. – Maradj.

A következő hetekben együtt próbáltunk új életet kezdeni. A falu lassan elfogadta, hogy Eszter velem van, de mindig voltak, akik rosszallóan néztek ránk. Egy nap azonban Eszter férje megjelent a faluban. Részeg volt, ordítozott, követelte, hogy adjam vissza a feleségét. A ház előtt álltunk, Eszter mögém bújt, én pedig remegő kézzel, de határozottan álltam elé. – Menj el innen, nincs itt keresnivalód! – kiáltottam rá. A férfi nekem esett, dulakodtunk, végül a szomszédok rángatták le rólam. A rendőrök elvitték, de Eszter aznap este sírva mondta: – Nem akarom, hogy miattam bajod essen.

Azóta eltelt egy év. Eszter velem maradt, de a múltja mindig ott kísért minket. A faluban már nem suttognak annyit, de néha még most is érzem a tekinteteket a hátamon. Néha azon gondolkodom, vajon jól tettem-e, hogy megmentettem őt azon a nyári estén. Vajon tényleg lehet újrakezdeni, ha a múlt ennyire nem enged el?

„Ha újra ott lennék a Tisza partján, vajon ugyanígy döntenék? Vagy néha jobb lett volna, ha hagyom, hogy a folyó magával vigye a titkait?”