Egyedülálló apa, részeg főnöknő és egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Apa, ki ez a néni a kanapén? – Emma hangja remegett, ahogy a hálószoba ajtajában állt, pizsamában, kócos hajjal, a kedvenc plüssmaciját szorongatva. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Juditot, a főnökömet, ahogy összegömbölyödve hortyog a nappali kanapén, még mindig abban a csillogó, bordó ruhában, amiben tegnap este a céges bulin táncolt.

Az egész este egy rémálom volt. Már a buli elején láttam, hogy Judit túl sokat iszik, de senki nem szólt rá – ki merne a főnöknek ellentmondani? Amikor éjfél körül a mosdóban találtam rá, ahogy a falnak támaszkodva próbálja visszatartani a könnyeit, már tudtam, hogy baj lesz. – Gábor, hazaviszel? – kérdezte, miközben a rúzsát elmaszatolta a kezével. – Persze, Judit, gyere, segítek – mondtam, bár a gyomrom görcsbe rándult. Egyedülálló apaként minden lépésemet megfontolom, de most nem hagyhattam ott.

Az autóban csend volt, csak Judit szipogott halkan. – Tudod, Gábor, néha úgy érzem, mindenki utál a cégnél – motyogta. – Nem igaz, Judit, csak néha kemény vagy – próbáltam nyugtatni, de ő csak legyintett. Amikor hazaértünk, rájöttem, hogy nem tudom felvinni a lakásába – a kulcsait nem találta, és már alig állt a lábán. Nem volt más választásom, bevittem hozzánk. Emma már aludt, így csak egy takarót terítettem Juditra, és reméltem, hogy reggel minden rendben lesz.

De nem lett. Másnap reggel Emma sírva rohant hozzám: – Apa, a néni megette a csokis reggelimet! – kiabálta, miközben könnyek csorogtak az arcán. Judit a konyhában ült, kócosan, a kávémat kortyolgatva, és Emma csokis croissant-jának morzsái ott voltak a szája szélén. – Jaj, ne haragudj, kicsim, azt hittem, az enyém – mondta, de a hangjában nem volt igazi bűntudat.

Azt hittem, ez lesz a legrosszabb, de tévedtem. Judit, mintha otthon lenne, elkezdte pakolni a hűtőmet, és Emma rajzait is félretolta az asztalon, hogy helyet csináljon a laptopjának. – Gábor, hoznál még egy kávét? – szólt ki, mintha a titkára lennék. Emma csak állt, és nézett rám nagy, riadt szemekkel.

– Judit, talán ideje lenne hazamenned – mondtam végül, próbálva udvarias maradni. – Ugyan már, Gábor, hadd pihenjek még egy kicsit, olyan jó itt nálatok – felelte, és közben Emma plüssmaciját ölelte magához. Emma ekkor már szipogott. – Apa, mikor megy el a néni? – suttogta.

Aznap délelőtt Judit végül elment, de a lakásban még órákig érezni lehetett a parfümjét és a feszültséget. Emma egész nap szótlan volt, csak este, lefekvés előtt bújt hozzám, és halkan megkérdezte: – Apa, ugye soha többé nem jön ide az a néni?

Azóta is visszhangzik bennem ez a kérdés. Vajon helyesen cselekedtem, amikor segítettem Juditnak? Vagy inkább magamra és Emmára kellett volna gondolnom? Egyedülálló apaként minden döntésem súlya alatt roskadozom, és néha úgy érzem, bármennyire is próbálok jó apa lenni, mindig hibázom valahol.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen helyzetet, vagy örökre megváltozik a bizalom? Vajon Judit tényleg csak hibázott, vagy valami mélyebb gond van vele? Néha csak azt kívánom, bárcsak valaki megmondaná, hogyan kell jól csinálni ezt az egészet…