A férjem mindig összehasonlít a barátja feleségével – vajon tényleg nem látja, mennyire mások vagyunk?

– Miért nem tudsz úgy főzni, mint Zsuzsa? – kérdezi Gábor, miközben a vasárnapi ebédet kanalazza, és a hangjában ott bujkál az a leplezetlen csalódottság, amitől összeszorul a gyomrom. A húsleves gőze felszáll, de én csak a szavaiban fuldoklom. – Ő minden héten új receptet próbál ki, és mindig olyan változatosan főz. Nálunk meg mindig ugyanaz a rántott hús, krumplipüré, néha egy kis pörkölt.

Azt hiszi, nem hallom, ahogy a gyerekek összenéznek az asztalnál. Lilla, a lányom, azonnal leengedi a kanalat, Bence pedig csak a tányérját bámulja. Nem akarom, hogy miattam legyen feszültség, de nem tudom visszafogni magam.

– Gábor, te tudod, hogy Zsuzsa nem dolgozik? Hogy otthon van egész nap, és csak a háztartással foglalkozik? Nekem is van munkahelyem, és este, amikor hazaérek, már alig állok a lábamon. Nem lehet mindent ugyanúgy csinálni, mint ők.

– De hát csak egy kis odafigyelés kellene – mondja, mintha nem értené, mennyire fáj minden szava. – Nem azt mondom, hogy rossz, amit csinálsz, de néha jó lenne valami újdonság.

Azt hiszi, hogy ez csak ennyi. Hogy csak egy kis odafigyelés kellene. Hogy én nem akarok jobbat adni a családomnak. Pedig minden reggel fél hatkor kelek, hogy elkészítsem a gyerekek tízóraiját, aztán rohanok a buszhoz, hogy beérjek a könyvelőirodába. Ott egész nap számokat bámulok, ügyfelekkel beszélek, és amikor végre hazaérek, már csak arra vágyom, hogy egy kicsit csend legyen. De nincs csend, mert Gábor mindig talál valamit, amiben Zsuzsa jobb.

– Tudod, hogy Zsuzsa még a kertet is rendben tartja? – mondja egyik este, miközben a mosogatógépet pakolom. – Náluk mindig olyan rendezett minden. Nálunk meg mindenhol játékok, cipők, rendetlenség.

– Gábor, nálunk két gyerek van, náluk csak egy. És Zsuzsa anyukája minden nap ott van, segít neki. Nekem nincs segítségem. Nem lehet mindent ugyanúgy csinálni.

De ő csak legyint, mintha kifogásokat keresnék. Mintha nem próbálnék elég keményen. És én egyre kisebbnek érzem magam. Egyre inkább úgy érzem, hogy sosem leszek elég jó.

A múlt héten, amikor Lilla beteg lett, három napig otthon maradtam vele. Gábor persze azt mondta, hogy „Zsuzsa ilyenkor is mindent elintéz, még a munkahelyére is bejár, ha kell”. Nem tudom, honnan veszi ezeket, de már nem is érdekel. Csak azt érzem, hogy minden próbálkozásom hiábavaló.

Egyik este, amikor a gyerekek már alszanak, leülök a konyhában, és csak bámulom a sötét ablakot. Hallom, ahogy Gábor a nappaliban tévét néz, és azon gondolkodom, vajon mikor lett ilyen köztünk. Mikor lett fontosabb az, hogy ki hogyan főz, mint az, hogy együtt vagyunk. Vajon észreveszi-e valaha, hogy én is csak ember vagyok, aki néha elfárad, aki néha hibázik?

Másnap reggel, amikor Lilla odajön hozzám, és azt mondja: – Anya, én szeretem a te rántott húsodat, mert az a legfinomabb a világon – majd átölel, hirtelen minden könnyebb lesz. De aztán Gábor hangja újra visszaránt a valóságba.

– Ma is ugyanazt főzöd? – kérdezi, és én érzem, hogy a torkomban dobog a szívem.

– Igen, mert ezt szeretik a gyerekek – válaszolom, de már nincs erőm vitatkozni.

Az anyósom is gyakran beszól. – Régen a nők mindent megcsináltak, nem panaszkodtak ennyit – mondja, amikor átjön vasárnap. – Zsuzsa is milyen ügyes, mindig süt valami újat. Te is tanulhatnál tőle.

Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Vajon tényleg ennyire kevés vagyok? Vajon tényleg csak ennyit ér az, amit nap mint nap csinálok? Hogy mindenki csak azt látja, amit nem csinálok meg, és senki sem veszi észre, amit igen?

Egyik este, amikor már mindenki alszik, felhívom a barátnőmet, Katát. – Kata, te is érzed néha, hogy sosem vagy elég jó? – kérdezem, és a hangom remeg.

– Persze, hogy érzem – mondja. – De tudod, mit mondott egyszer az anyukám? Hogy az a fontos, amit a gyerekeid látnak belőled, nem az, amit mások mondanak. És ha ők szeretnek, akkor mindent jól csinálsz.

Sokáig gondolkodom ezen. Vajon tényleg elég, ha a gyerekeim szeretnek? Vajon elég, ha én tudom, hogy mindent megtettem értük?

Másnap, amikor Gábor újra szóba hozza Zsuzsát, már nem szólok semmit. Csak magamban mondom: „Én nem vagyok Zsuzsa. Én Éva vagyok. És lehet, hogy nem főzök minden nap újat, de a családomért mindent megteszek. Vajon ezt valaha észreveszi majd valaki?”