„Inkább meghalok” – Egy magyar lány története a Hortobágyon, 1887 nyarán

„Nem! Inkább meghalok!” – ordítottam, miközben a poros puszta közepén, a Hortobágy végtelenjében két idegen férfi között álltam. A nap égette a bőrömet, a szél a hajamba kapott, de a félelem, ami a mellkasomat szorította, mindennél erősebb volt. Az egyikük, egy szikár, bajszos pásztor, akit csak Sándornak hívtak, három forintot nyomott a másik markába, mintha csak egy marék szénát vett volna. Én voltam az „áru”. Egy magyar lány, akit elraboltak, hogy eladják, mint egy állatot.

Az egész egy júliusi hajnalon kezdődött, amikor a családommal a tanyán dolgoztunk. Apám, Lajos, mindig azt mondta, hogy a Hortobágy kemény hely, de a miénk. Anyám, Ilona, a kemence mellett énekelt, miközben a kenyeret dagasztotta. A testvéreim, Pista és Marika, a libákat terelték. Én, Anna, tizenhét évesen már tudtam, hogy a világ nem igazságos, de azt nem, hogy mennyire kegyetlen tud lenni. Aznap hajnalban, amikor a nap még csak vörös csík volt az égen, két idegen jelent meg a tanyánknál. A kutyák ugattak, de apám azt hitte, csak vándorok. Mire észbe kaptunk, már fegyvert szegeztek ránk. Engem ragadtak magukkal, a többieket a földre kényszerítették.

A szekér zörgött alattam, a kezem hátrakötve, a szám betömve. A Hortobágyon át vittek, ahol csak a madarak és a szél volt a tanúm. Az egyikük, János, fiatalabb volt, a másik, Sándor, idősebb, a szeme hideg, mint a Tisza vize tavasszal. Hallottam, ahogy arról beszélnek, hogy „jó pénzt kapnak értem”, mert „szép, erős lány vagyok, dolgozni is tudok”. A félelem mellett a düh is fojtogatott. Hogy lehet, hogy egy ember ennyit ér? Hogy lehet, hogy a sorsom egy marék pénzen múlik?

Egy napig vittek, míg végül egy magányos csárdánál álltak meg. Ott várt ránk egy másik férfi, akit csak „a gazdának” hívtak. Sándor odalépett hozzá, és azt mondta: „Három forint, és a lány a magáé.” A gazda végigmért, a szeme végigfutott a ruhámon, a keze a zsebébe nyúlt. Ekkor tört ki belőlem a sikoly: „Inkább meghalok, mint hogy eladjanak!” A gazda hátrahőkölt, Sándor arcon ütött, de nem tudtam elhallgatni. A csárda udvarán, a porban, a napfényben, mindenki előtt kiabáltam: „Nem vagyok áru! Nem vagyok állat!”

A gazda végül visszakozott. „Nem kell nekem ilyen vadmacska” – mondta, és visszaadta a pénzt. Sándor dühösen lökött vissza a szekérre. „Majd máshol szerzünk pénzt belőled” – sziszegte. Aznap este a csárda mögött ültem, a kötelek szorították a csuklómat, a könnyek csípték a szememet. Eszembe jutott anyám, ahogy a kemence mellett énekel, apám, ahogy a földet túrja, a testvéreim nevetése. Vajon keresnek? Vajon élnek még? Vajon valaha hazajutok?

Az éjszaka csendjében János odalépett hozzám. „Ne félj, Anna” – mondta halkan. „Én nem akartam ezt. Sándor kényszerített. Ha tudok, segítek neked.” Először nem hittem neki, de a szemében láttam valami melegséget. „Miért segítenél?” – kérdeztem gyanakodva. „Mert nekem is van húgom. És tudom, mit éreznél, ha őt vinnék el.” Egy könnycsepp gördült le az arcomon. „Segíts hazajutni” – suttogtam. „Megpróbálom” – felelte.

Aznap éjjel János eloldozta a köteleimet, és azt mondta, fussak, amilyen gyorsan csak tudok. „A csárdától keletre van egy kis erdő. Ott várj rám. Ha tudok, utánad megyek.” Futottam, ahogy csak bírtam, a puszta sötétjében, a tücskök ciripelése között. A szívem a torkomban dobogott, minden árnyékban Sándor alakját láttam. Az erdőben kuporogtam, a ruhám szakadt, a kezem véres a kötelektől. Hajnalban János megjelent, egy darab kenyeret és vizet hozott. „Most már egyedül kell menned” – mondta. „Sándor keresni fog. Menj délnek, ott talán nem talál rád.”

Napokig bujkáltam, a Hortobágyon át, a nádasok között, néha egy-egy pásztor kunyhójánál kértem vizet. Senki nem mert segíteni, mindenki félt Sándortól. Egy este végül elértem egy kis falut, ahol egy öregasszony, Erzsébet néni, befogadott. „Látom, menekülsz, lányom. Maradj nálam, amíg biztonságban nem vagy.” Nála töltöttem heteket, segítettem a ház körül, de minden nap rettegtem, hogy Sándor rám talál. Egy nap hír jött: Sándort elkapták, mert egy másik lányt is el akart rabolni. A falu fellélegzett, én pedig végre hazamehettem.

Otthon apám sírva ölelt magához, anyám a keblére szorított. „Azt hittük, sosem látunk többé” – zokogott. A testvéreim is sírtak, én pedig soha nem éreztem magam ennyire otthon. De a rémálmok nem múltak el. Minden éjjel újra átéltem a fogságot, a félelmet, a megaláztatást. Sokáig nem tudtam beszélni róla, de végül elmondtam mindent apámnak. „Büszke vagyok rád, Anna” – mondta. „Erős vagy, igazi magyar lány.”

Azóta is gyakran gondolok arra a napra, amikor azt mondtam: „Inkább meghalok.” Vajon tényleg képes lettem volna rá? Vagy csak a félelem beszélt belőlem? És vajon hány lány él még ma is hasonló rettegésben, akiknek nincs, aki segítsen? Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani annak, aki elárult, vagy örökre gyűlölnétek?