Meghívtam a „szegény” volt feleségemet az esküvőmre, hogy megalázzam – de limuzinnal érkezett, a legnagyobb riválisommal… és egy titokkal, ami mindent tönkretett

– Hogy nézel ki, Gábor? – hallottam anyám hangját, miközben a tükör előtt igazgattam a nyakkendőmet. A kezem remegett, de nem az izgalomtól, hanem a várakozástól, hogy végre lássam, hogyan fogja magát érezni Anna, amikor meglátja, mennyire boldog vagyok nélküle. Az egész esküvőt úgy szerveztem, hogy mindenki lássa: én nyertem. Anna, a „szegény” volt feleségem, akitől két éve váltam el, most majd megtapasztalja, milyen az, amikor valakit igazán megaláznak.

A templom előtt már gyülekeztek a vendégek. A menyasszonyom, Dóra, ragyogott a fehér ruhájában, de én csak arra tudtam gondolni, hogy Anna mikor érkezik. A családom, a barátaim, mindenki tudta, hogy mi történt köztünk. Hányszor hallgattam végig, ahogy apám a vállamra csapva mondja: „Fiam, most végre jó nőt találtál magadnak!” Mintha Anna sosem lett volna elég jó.

Aztán meghallottam a motor zúgását. Egy fekete limuzin gördült be a templom elé. Mindenki odafordult, még a pap is megállt egy pillanatra. A sofőr kinyitotta az ajtót, és Anna lépett ki. Nem egyedül. Ott volt mellette Zoltán, a régi egyetemi barátom, akivel mindig is rivalizáltam. Ő volt az, aki mindig jobban teljesített nálam, akitől mindig féltem, hogy elvesz valamit tőlem. Most ott álltak ketten, Anna karját Zoltán karjába fűzve, mintha mindig is összetartoztak volna.

A vendégek suttogni kezdtek. Anyám arca elfehéredett, apám szorosabban fogta a poharát. Dóra rám nézett, de én csak Annát figyeltem. A szemeiben nem láttam sem haragot, sem félelmet – csak nyugalmat. Olyan volt, mintha minden, amit terveztem, egy pillanat alatt semmivé vált volna.

– Szia, Gábor – mondta Anna, amikor odaléptek hozzánk. – Gratulálok az esküvődhöz. Remélem, boldog leszel.

Zoltán csak biccentett, de a mosolya mindent elárult. Nem volt benne gúny, csak elégedettség. Mintha azt mondta volna: „Most én vagyok a soros.”

Az egész szertartás alatt csak rájuk tudtam gondolni. Dóra keze a kezemben, de én Annát figyeltem, ahogy Zoltánnal beszélget, nevet, mintha sosem történt volna semmi rossz köztünk. Aztán, amikor a vacsora elkezdődött, Anna felállt, és csendet kért.

– Szeretnék mondani valamit – kezdte. – Tudom, hogy sokan furcsállják, hogy eljöttem Gábor esküvőjére. De szeretném, ha tudnátok, hogy én már régen megbocsátottam neki. Sőt, hálás vagyok, hogy elváltunk, mert így találkozhattam valakivel, aki igazán értékel engem.

A vendégek döbbenten néztek. Zoltán felállt mellé, és megfogta a kezét.

– És van még valami – folytatta Anna. – Gábor, tudom, hogy mindig is féltél attól, hogy elveszítesz valamit, amit szeretsz. De most én adok neked valamit: az igazságot. Zoltán és én már egy éve együtt vagyunk, és… – itt megállt, mély levegőt vett – …gyermeket várunk.

A terem elnémult. Dóra keze kisiklott az enyémből. Anyám sírni kezdett, apám káromkodott egyet. Én csak ültem ott, mintha valaki leforrázott volna. Az egész bosszúm, az egész tervem, hogy megalázzam Annát, egy pillanat alatt visszafordult rám. Most én voltam az, akit mindenki sajnált, akit mindenki nézett, mint egy szerencsétlent.

Anna odalépett hozzám, és halkan mondta:

– Gábor, remélem, egyszer te is megtalálod a boldogságot. Nem egymás ellen kellene élnünk, hanem magunkért.

Aztán elmentek. A vendégek lassan szedelőzködtek, Dóra a barátnőivel sírt a mosdóban. Én ott maradtam egyedül, a poharamat szorongatva, és csak egy kérdés járt a fejemben: Vajon tényleg ezt érdemeltem? Megérte mindent elveszíteni csak azért, hogy valakit megalázzak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani magatoknak, ha ilyen hibát követtek el?