Egy esős budapesti estén, amikor a családi vacsora asztalánál anyám újra szóvá teszi, hogy harmincöt évesen még mindig egyedül vagyok, rájövök: egész életemben csak alkalmazkodtam. A történetem arról szól, hogyan lettem a család és a férfiak számára mindig kéznél lévő, „praktikus” nő – és hogyan próbáltam végre kilépni ebből a szerepből. Vajon tényleg elég, ha valaki hasznos, vagy mindannyian vágyunk arra, hogy valaki egyszer csak meglássa bennünk a nőt is?